Blog neve

Leírás

----------------------- 22:48 -----------------------

13. bejegyzésem: 2018.05.13.

Az irigység- természetes emberi hajlam, de talán az állatoknál is megfigyelhető. Célja egyértelmű. A másiknak megvan az, ami nekünk nincs, de szeretnénk, így igyekszünk lemásolni, megszerezni, hogy eleget tehessünk az élet egyik követelésének, a fejlődésnek. Szeretnék költői kérdéseket feltenni, amik így hangoznak: Miért nem vagyunk képesek megelégedni azzal, amink van? Miért nem vagyunk boldogok? Miért nem vagyunk képesek mellőzni a féltékenyésget és magunkra centralizálódni? De a válasz egyértelmű: belénk van kódolva. Úgyhogy nem is szeretném erősíteni a sablonos megválaszolhatatlan kérdéseket feltevők táborát.

Mint mindenki más, kisgyerekkoromban én is féltékeny voltam a "nagyokra", mert hát... ők nagyok. A puszta látványuk is féltékennyé tett, olyanná szerettem volna válni, mint ők. Persze ez egy természetes dolog. A kisgyerekek utánoznak, lemásolják azokat, akik tőlük fejlettebbek, így fejlődnek. Az ilyesfajta gyermeteg féltékenységen túl életemben egyetlen egyszer voltam féltékeny valakire. A lány az osztálytársam volt, és csak a tipikus irigylésre méltó dolgai miatt voltam rá féltékeny, mint a hosszú haja, a jó jegyei, az érettsége, az, hogy már ismerkedett fiúkkal és hasonló dolgok, amikre egy átlagos 11 éves lány irigy. Talán két évvel később derült csak ki számomra egy pletyka alapján, hogy az anyja haldoklik. Lehet, hogy ez csak egy utólag bemagyarázott tanulság magamnak, de akkor is úgy érzem, hogy azóta nem tudok irigykedni senkire, mivel megértettem, hogy soha, de soha nem leszek képes olyan szinten belelátni mások életébe, hogy eldönthessem, hogy szeretnék- e velük életet cserélni, vagy mégse. Hiszen olyat mégse csinálhatnék, hogy mindenkiből kiragadok egy nekem tetsző darabot és így összerakom a tökéletes Ént. Vagy cserélnék vele, vagy nem. Nincs arany középút. Azóta nekem nem adja magát mások irigylése, egyszerűen csak nem jön.

Azt hiszem, hogy tipikus irigy ember tulajdonság mások lehúzása. Ez leginkább a lányoknál megfigyelhető, főleg a kinézet témában. "Nézd meg a magassarkúját! Járni se tud benne...", vagy "Minek húz push-upos melltartót iskolába? Biztos a fele ki van tömve.", esetleg "Két méter smink van az arcán.". Ismerős, ugye? Miért van az, hogy egy csinos lányt mindjárt leribancoznak a lányok? Kitalálod. Így húzzák lejjebb az ő szintjükre, mert egyszerűen csak jól esik. Mert így már nincs akkora szintkülönbség, amit csökkenteni kéne, így meg van spórolva egy csomó fáradozás a fejlődés érdekében. Szerintem ez megy végbe a tudatalattiban.

Mi lenne, ha abbahagynánk mások lesését és magunkkal foglalkoznánk? Igen, tudom, hogy ezt a kérdést már egy csomóan feltették előttem és valószínűleg nem is én vagyok az utolsó. De gondoljunk már bele! Az irigykedésnek csak akkor van értelme, ha általa ellesünk egy mintát, amit be szeretnénk építeni magunkba vagy az életünkbe. De amint elkezdtük lemásolni ezt a mintát, már nincs ok az irigykedésre, hiszen úton vagyunk felé! Miért nem törődünk magunkkal? Ha az élet egyik alapszabálya a fejlődés, akkor miért van az, hogy nem figyelünk oda magunkra? A másokról vett mintákon kívül miért nem fordítunk időt arra, hogy csendben elmélyüljünk magunkban és kitaláljuk, hogy hogyan tovább? Vagy ha épp minden jól megy, akkor minek az irigykedés? Ezek olyan dolgok, amik lehet, hogy belénk vannak kódolva, de figyelhetnénk rájuk. Az emberek úgyis szeretik tudatosnak hinni magukat, mondván, hogy hát emberek! Akkor már tehetnénk is valamit a viszonylagos tudatosság eléréséért... foglalkozzunk magunkkal! Foglalkozhatunk másokkal is, de az irigységet, amit mások sikerének láttán érzünk, fordítsuk az előnyünkre és hozzuk ki belőle a legtöbbet! Az helyett, hogy nemes egyszerűséggel lealacsonyítanánk a személyt, akire féltékenyek vagyunk, foglalkozzunk azzal, hogy mi hogyan érhetnénk el hasonló dolgokat és törekedjünk is rá! Még jobb, ha a saját fejlődésedhez nem kell külső minta. Mindig lesz olyan ember, akinek bizonyos tulajdona vagy adottsága értékesebb lesz a tiédnél. De olyan is, akié értéktelenebb. Valaki talán épp rád féltékeny, és ha most olvasod ezt, akkor az azt jelenti, hogy elég magas viszonylagos életkörülmények között élsz ahhoz, hogy több millió szegény/beteg ember vágyódjon az életed után. Örülj az egészségednek! Nem vagy egészséges? Fordítsd a szituációt a lelki fejlődésedre! Nincs olyan helyzet, amiből ne tanulhatnánk.

Na de visszakanyarodva a témára, nem azt mondom, hogy ne legyél irigy senkire és szimplán csak vedd észre a jót az életedben, hiszen ez lehetetlen kérés. Hacsak nem vagy buddhista szerzetes, ez valószínűleg követhetetlen tanács. Én azt mondom, hogy fordítsd a hasznodra! Fejlődj általa és ne ragadj benne az ördögi körben, ami állandó lehangoltságot okoz. Éld a saját életed! Lehet, hogy az illető élete csak külsőleg tökéletes. Talán a tiéd is az, csak nem veszed észre. Soha nem leszünk képesek teljesen belelátni mások életébe, mindenkiében vannak problémák. És ne feledd: ő is irigy másokra.

 

----------------------- 13:21 -----------------------

12. bejegyzésem: 2017.12.15.- Kapcsolatom a haverral

A haver- így kerülöm ki az illető nevén nevezését, ha az esetleges kellemetlenségekhez vezetne. A neve Bence, és már 7- 8 éve ismerem.

Az egész akkor kezdődött, amikor meghívásra beíratkoztam a Mogyi SE- be, ahova ő már réges- régóta járt. Mivel sohasem vágyódtam igazán a lányok társaságába, néhány erőltetett, kedvtelen próba után a lányok köreibe való beilleszkedésre feladtam, és egyedül ücsörögtem az edzések előtt. Azt hiszem, hogy a Bence is épp így lehetett a dologgal, csak régebbóta, és mondhatni egymásra találtunk. Akkor még roppant éretlen volt és direkt, kedvtelésből és feltűnési viszketegségből idegesített a végletekig mindenkit. Nem csoda, hogy ki lett dobva a társaság köreiből és a ranglétra legalján ért földet. Velem más volt, engem nem idegesített annyit, bár ez az időmennyiség is jóval az átlag ember tűrőhatárán felül volt. Tudtam, éreztem, hogy szégyelli magát és hogy tudja, hogy nem kéne csinálnia, amit, de nem tudott leállni. Tipikus gyerekdolog. Kilencéveseknek elnézzük.

Minden lány első szerelme az apja. Esetemben ő volt a második. Jártunk is egyszer- kétszer, talán háromszor, de semmi komoly. A gyerekszerelem legáltalánosabb lépéseit produkáltuk, sorba rendezve valahogy így: irulva- pirulva bevalljuk egymásnak, hogy tetszik a másik, kezet fogunk, elköszönünk és mindent ugyanúgy csinálunk, mint eddig, amíg feledésbe nem merül a dolog. Sounds perfect. Akkoriban még csak edzéseken találkoztunk, ahol- lévén, hogy ott együtt voltunk- mindenki azzal piszkált minket, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Ez roppant irritáló volt, de elnéztem nekik- hisz' még csak kilenc évesek, majd felnőnek. Igen, mindigis érettebb voltam a korombelieknél, és mindigis mélységes lenézést tanúsítottam feléjük. Azt hiszem, ez még egy ideig fenn fog állni.

2012- ben osztálytársak lettünk, aminek onnantól fogva mostanáig hullámzó intenzitással örültem. Az tény, hogy a tavalyi évig szégyelltem, hogy vele lógok, mivel semmit sem változott- ugyanúgy idegesítette az embereket, ugyanúgy kiszelektálódott a társaságból és ugyanúgy a ranglétra legaljára került. Ciki olyannal barátkozni, aki kívülálló, mivel idővel te is azzá válsz, és ez gyökeresen ellentmond az ösztöneidnek. Akkoriban még volt két barátom az osztályból, akikről visszagondolva talán az igaz barát a legutolsó kifejezés, ami eszembe jut, mivel- mint kiderült,- a magamnak beképzelt a csapatot irányító személy helyett leginkább a megtűrt személy megtestesítője voltam. Fogalmam sincs, hogy hogyan tévedhettem ekkorát, bár erős gyanúm, hogy csak a barátság végefelé lettem én a fölösleges tag, mivel azelőtt igenis fontos szerepem volt a társaság összetartásában és szervezésében. Őket tavaly "vesztettem el", ami, ha jobban belegondolok, már épp időszerű volt. Az én hibám volt az egész, én generáltam, és bár a barátság megszakítása kissé elszomorított, hatalmas terhet vett le a vállamról. Érezhető volt, hogy ennek így nincs jövője, és kellemetlen volt fenntartani. Szóval azután már csak a Bence volt. Ez abban a tekintetben, hogy kivel töltöm az iskolaidőt, nem változott, de mellé sok más ember is társult, akikkel szabadidőben kommunikálok.

Azt hiszem, hogy a vele való kapcsolatom mélypontja valamikor a 9. évfolyam végén lehetett, amikor a másik két barátommal még együtt voltam. Utáltam. Mivel akkor még úgy tűnt, hogy stabilan megvagyok a csapatban, átlag ember módjára leráztam a Bencét, persze csak a háta mögött, ahogy azt tinédzserként illik. Kettesben elhidegülten bár, de jópofiztam vele, amikor pedig a csapattal voltam, akkor brutálisan kibeszéltem. Azt hiszem, hogy ez tesz egy lányt pletykás picsává. Nem vagyok rá büszke.

Az a helyzet, hogy nem szeretem. Mi csak azért vagyunk barátok, mert mi vagyunk az a két ember az osztályból, akik nem illenek bele semelyik csapatba. Ez depresszíven hangozhat, sőt, az amerikai tinisorozatokban ez miatt öngyilkosságok történnek, de valójában engem nem érdekel. Nem csak nem érdekel és nem zavar, de egyenesen örülök, hogy nem tartozok az osztályon belül sehova. Nem érdekelnek a korombeliek. Unalmasak, tudatlanok és piti problémáik vannak, nem is beszélve arról, hogy úgy vannak szerelmi problémáik, hogy nincsenek is kapcsolatban. Nem érdekelnek a bulikáik, nem érdekel a Vol1- ezésük és a bebaszásaik. Persze lehet, hogy csak szűk látókörű vagyok, de akkor se érdekelnek. Tökéletesen elvagyok a felnőtt barátaimmal. Akinek probléma, hogy nem tartozik sehova, az a haver. Őt érdekli más véleménye és nem csak érdekli, de függ is tőle. Neki nincsenek mások, akikre iskolán kívül támaszkodhat. Ő egyszerűen csak egy ilyen típusú ember. Azért nem szeretem, amilyen és azért, amit csinál.

Ő egy olyan ember, aki nekem abszolút nem szimpatikus. Gyenge és fejletlen személyisége van, határozatlan, nem mer felszólalni egy közösségben, depresszióra erősen hajlamos, otthonülős fajta. A családi állapotát az 'anyuci pici fia' kifejezéssel jellemezném és nagyon gátlásos. Olyan, akinek segítségre lenne szüksége. Nekem unalmas. Nagyon. Ráadásul fáraszt a kis problémáival. Nem érdekel, hogy az anyja ízetlenre csinálta meg a teáját, nem érdekel, hogy zavarja a pattanása és nem érdekel, hogy a szülei nem csomagoltak neki elég kaját a suliba, ezért vennie kell a saját pénzéből. Kisebb koromban állandó lelki terrorban voltam, minden nap ordibáltak velem itthon, anyám meg akarta ölni magát és minket (főként engem) okolt érte, fennállt a lehetősége annak, hogy a kisöcsémet elveszik tőlünk, mert nem hízik eléggé és még találhatnék dolgokat, amik akkor durvák voltak, de megerősítettek. Úgyhogy nem, nem tud érdekelni, hogy már megint ízetlen lett a teája, pedig már mondta az anyjának, hogy csinálja édesebbre. Panaszkodós, állandóan rosszkedvű, vagy ha nem, akkor épp az ellenkezője- túlpörgően idegesítő, hülyeségeket mond, viccelődik, piszkál, zavar. De ilyen ritkán van. Lehangol. Én alapból egy jókedvű ember vagyok, aki szeret mosolyogva kelni, hogy megalapozza a napját és kitartani a jókedvet egész napra. Viszont a suliban többnyire lehangol. Passzív- agresszív, nekem sutyorogja a kritikákat a számára antipatikus tanárok minden mondata után, meg ilyeneket mond, hogy "Remélem leszakad alatta a szék...ó, nem szakadt le, akkor bassza meg!". Biztosan lenne ember, akivel az ilyen beszólásain el tudna röhögcsélni, de az nem én vagyok. Hagyjon békén, amíg nincs értékes mondanivalója. Amikor beérünk egy óránk után az osztálytermünkbe és látjuk, hogy a helyünkön ülnek az osztálytársaink és egymással beszélgetnek, akkor én odaszólok, hogy "Ideengedsz légyszi?" és odaenged, sima ügy. Ő inkább ott toporog az asztalunk előtt és babrál a kezeivel zavarában, minthogy megkérné a srácot, hogy engedje vissza a helyére és engem kérlel, hogy menjünk inkább órára. Ennyire határozatlan. Egy kicsit túl jólnevelt, egyenesen megveti azokat, akik valah ki merték próbálni a cigit vagy ittak már, esetleg élnek nemi életet. 18 éves, könyörgöm!

Utánoz. A világon még semmi nem irritált jobban, mint az állandó utánzása. Évek óta nyomatja. Elegem van. A legviccesebb az egészben, hogy észre sem veszi. Ő ezt tudattalanul csinálja. Átveszi a szófordulataimat, a testtartásomat, a mimikámat, a hobbijaimat, a VÉLEMÉNYEMET!! Ha megváltoztatom a véleményemet, akkor ő is és észre sem veszi. Lemásolja a komplett viselkedésemet. Az egyediségemet. Azt, ami engem Én- né tesz. Félreértés ne essék, én szeretem, ha véletlenül átragad egy- két dolog belőlem a partnerre, hiszen az egymásnak szimpatikus emberek formálják egymást, de ez elmondhatatlanul túllendül a kellemes határain. És nem is veszi észre. Nem tudok mit csinálni vele. Gondolkoztam az iskolaváltáson, de sajnos (vagy szerencsére) a jelenlegi sulim a legtökéletesebb, ami a városomban elérhető, ugyanis szükségem van arra a szabadságra, amit ad. Nem vagyok lógós, de néha ki kell hagynom egy- egy órát és ilyenkor szimplán kisétálok az épületből. Más iskoláson elektromos kapu van és komoly portaszolgálat, a tanítás végéig karantén van. Szóval ittragadtam. Még van egy évem, valahogy kibírom.

Néha azért jól elvagyunk. Tudunk együtt nevetni és kb beszélgetni is. Néha... De többnyire magányos vagyok mellette. Szívás úgy magányosnak érezni magad, hogy egész nap körbe vagy véve emberekkel, de szerencsére az iskolán kívüli barátaim miatt nagyon ritkán fordul elő ilyen. A haver nem egy elcseszett ember, csak nekem tűnik annak. Az a probléma forrása, hogy egymás tökéletes ellentétei vagyunk. És az ellentétek a mondást meghazudtolva igenis taszítják egymást. Meg kell találnia a neki megfelelő ember(eke)t, hogy igaz barátai lehessenek és ne csak olyan műbarátja, mint én.

 

 

 

 

 

----------------------- 20:16 -----------------------

11. bejegyzésem: 2017.11.10.

Azon gondolkoztam, hogy keresnem kéne valami új hobbit. Először úgy gondoltam, hogy ez azért szükséges, mert lopom a napot. Aztán rájöttem, hogy ez nem igaz. Ezt a véleményt csak a körülöttem lévők és a normáik formálták rám. Szabadidőmben szeretek csetelni vagy telefonálni azzal a kevés barátommal, akiket szeretek, szeretek zenét hallgatni, miközben a házban járkálok, szeretek foglalkozni a cicámmal, szeretek sorozatokat nézni. Szeretek kiadni magamból gondolatokat (általában írásban) és szeretek csak úgy feküdni és nézni magam elé.

Ez elsőre valóban időpazarlásnak tűnhet, de ha jobban belegondolok, akkor egyáltalán nem az. Mert a beszélgetéseim igenis értékesek, és számomra nagyon fontos ez a fajta kommunikáció. Általában viccelődünk és így egy jó hangulatú beszélgetés jön létre, de van, hogy nagyon komoly dolgokról telefonálunk és akár órákba telhet, mire kivégezzük a témát. Ez utóbbit csak az egyik barátommal csináljuk, aki 30 éves, ezáltal azért valamennyire már érett ilyen dolgokra és sokkal tágabb látókörű, mint a korombeliek nagy része.

A zenehallgatás a mindennapjaim szerves részét alkotja, ez indítja be a napomat, ez tölti ki az utazás csöndességét, ez az, amin az unalmas órákon jár az eszem. A zenehallgatás alapból is egy nagyon jó dolog, főleg, ha odafigyelsz rá. Ezt úgy kell érteni, hogy nem csak felszínesen hallgatod a zenét, esetleg odafigyelsz a szövegére, hanem teljesen rákoncentrálsz a zene egészére. Megpróbálod minél részletesebben kihallani a hangszereket, figyeled a hang magasságának és a szöveg mondanivalójának összefüggését, átéled a hang rezgéseinek csodálatosságát... érted, mire gondolok? Vedd fel a jobb minőségű fejhalgatódat és bömböltesd belőle a színvonalas zenéket. Plusz pont, ha azokon vannak bizonyos szűrők, vagy esetleg tele van basszussal, mert szerintem ezek teszik a jó zenét még jobb zenévé és így fejhallgatóval olyan, mintha nem csak úgy hallanád, hanem belőled szólna. Nagyszerű érzés. És esetenként hallgasd ronggyá figyelmesen a kedvenc zenéd, egészen addig, amíg végigfut a borzongás az egész testeden és könnyezni kezdesz az átéléstől és attól, hogy annyira nagyon jó a zene, amit hallgatsz.

A cicázásként említett szabadidőtöltés számomra már tradícióvá nőtte ki magát egészen tavaly óta, amikor ugyanis egy későn született cicánkat bekönyörögtem a szüleimnek a házba, hogy ne fagyjon meg odakint. Ez a megegyezés eredetileg csak a télre volt érvényes, de a cicus belopta magát a szüleim szívébe is, úgyhogy azóta- a többi macskánkkal ellentétben- szabad bejárása van a házba. Az eleinte fennálló állapot, miszerint a macska csak éjszakára jöhet be és reggel első dolgunk a kirakása lesz átalakult a mai állapotba, miszerint ha a macska nyávog, akkor sietnünk kell beengedni. Amióta kész a tetőszobám, a macsek nálam alszik. Ez nagyon klassz, mert álomba dorombol. De a macskázás amúgy sem időpazarlás, mert a dorombolás állítólag jót tesz testnek léleknek, maga a macska jelenléte pedig nyugalommal tölt el.

Sorozatnézés. Ez csak a kikapcsolódást szolgálja. Nem bűn hétvégéken lazulni. Szórakoztat és feltölt energiával.

Szeretek írni. Nem feltétlenül blogot, hanem bármit. Egész nehezen viselem, ha bennemragadnak a gondolatok, és mivel elég szerteágazók és nagyon semmihez se köthetők, a kibeszélésük nem mindig a legjobb megoldás. De az írás semmiféleképpen nem tekinthető haszontalan tevkenységnek. Gondolom nem kell részleteznem.

Hát igen, a jó öreg bambulás. Régen láttam egy előadást amely szerint a férfi agynak van egy úgynevezett 'nothing box'- a, amit ha elővesz, akkor nem gondolkodik- semmin. Ezt a dobozt pedig a női agy állítólag nem értheti meg. Nos, hölgyeim és uraim, ez esetben bemutatom az első hibrid agy tulajdonosát- én volnék. Nekem egészen biztosan van 'semmi doboz'-om, mivel (ha nem is gyakran, de) van olyan, hogy csak fekszek és bámulom a plafont, miközben nem gondolok semmire. Gyakoribb, hogy ilyenkor elárasztanak a kreatív gondolatok és csak pörög és pörög az agyam, de néha megesik, hogy egyszerűen csak kikapcsolok. Én tudom, hogy ez nem rossz. És hiszem, hogy ez jó. Nem kell az egész napnak izgalmasnak lennie és nem csak az alvás jelenthet pihenést. Ilyenkor egy alvás és ébrenlét közötti állapotba kerülsz, amit alfa állapotnak nevezünk, és roppant egészséges. Egy csomó okos ember bizonyítása alapján ez a legegészségesebb állapot a tested számára. Akaratlanul csak napi kétszer vagyunk benne pár percre- elalvás és felébredés előtt. Kár, hogy csak így átugorjuk. Az erek kitágulnak, ezáltal sokkal jobb oxigénellátást kapnak a szerveid és az agyad, ami önmagában is annyira, de annyira jót tesz! Egy csomó stresszt vezethetsz le és egy csomó kreatív dolgot csinálhatsz ebben az állapotban. Ráadásul állítólag 25- ször fogékonyabb vagy ilyenkor. Sokkal kiegyensúlyozottabb és kipihentebb lehetsz, ha belemész- nevezd meditációnak, relaxációnak, vagy egyszerűen csak pihenésnek. Szánj rá napi 10- 15 percet a saját magad érdekében! Az életed és egészséged felfoghatatlanul nagy ajándék, becsüld kincsként!

----------------------- 17:01 -----------------------

10. bejegyzés: 2017.11.09.- tervek?

Az alapszituáció a következő: Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek az életemmel. Semmilyen elképzelésem nincs a jövőképemet illetően, csak halvány reményeim, hogy azért nem a munkanélküli segélyt kell beosztanom és hasonlók. Ez nem is olyan nagy gond, mivel 16 vagyok, még van időm és épp annyi tervem van hosszútávon, mint a korombeliek nagy részének- azaz egyenlőre semmi, viszont kezd szorítani az idő. Jövő ilyenkorra már meg kell jelölnöm három egyetemet érettségi utánra és még elképzelésem sincs. Kutakodtam már ez ügyben az interneten (hol máshol?), jártam pályaválasztási tanácsadónál, töltöttem ki önismereti teszteket, pályaorientációs teszteket, érdeklődési kört megállapító teszteket, stb. Mind a tanácsadó, mind a tesztek eredménye a pedagógiát sulykolja belém. A baj csak az, hogy akármilyen klassz tanár lennék (mert még pedig az lennék!), egyáltalán nem vonz a pálya. Lehet, hogy csak antiszociális vagyok, de így is néha elég nehéz elviselnem a korombelieket a piti problémáikkal és civakodásaikkal, hogy a korcsoportukba tartozok. Felnőttként ez egyenesen öngyilkosság lenne számomra. Elviselni azt a sok gyereket. Huhh... Még azt se tudom, hogy hogyan dolgoznék szívesebben- egyedül vagy csapatban? Vonz az egyéni munka, mert így csak felsőbbrangúak szólhatnak bele a dolgomba, viszont így elhanyagolnám a társasági igényemet. Csapatban viszont csak úgy tudnék megmaradni, ha én vagyok az alfa és én csinálok mindent, a többiek meg csak ámulnak- bámulnak, így viszont megint az egyéni munkánál tartunk. Talán jobb nekem egyedül, munkát illetően. Ráadásul csapatban folyamatos hatalmi vita és piti dolgokon való fennakadás és problémázás lenne, meg néhány hülye ember, aki lehúzza az egész csapat eszmei értékét. Nem igazán rajongok a nagy csapatokért. Ritkán jön össze szerencsésen. Igen, jobb nekem egyedül.

Szóval, miközben az egyik barátomnak ötleteltem munkakeresés szempontjából, bevillant, hogy dolgozhatna könyvkiadónál. Lehetne az az ember, aki átolvasgatja a kéziratokat, kijavítja az elrontott részeket és eldönti, hogy kiadásra kerülhet- e a könyv. Aztán bevillant, hogy akár én is lehetnék! És igen! Ez egy igazán hozzám illő munka lenne. Bár így első hallásra elég unalmasnak tűnhet, engem megfogott. Változatos, kötetlen munkaidejű, egyéni munka. Utánaolvastam és kideült (számomra), hogy ennek a hivatalos megnevezése könyv- és lapszerkesztő. A könyvszerkesztő fogalma világos: egyéni munka, kapcsolatban kell lenni az íróval, olvasgatod és javitgatod a kéziratait, stb. A lapszerkesztő viszont csoportos munka, stresszesebb, határidőre megy és gyakran éjszakába nyúlik. Ez a része már annyira nem szimpatikus. De az újságok szerkesztése amúgy sem vonz annyira, mint a könyveké. A könyv valami sokkal magasabbrendű, összefüggő alkotás, amihez képest a napilapok és hasonlók eltörpülnek. Lehetnék még esetleg műfordító. Ez is nagyon vonz és ebben nem találtam negatívumot. Mondhatni tökéletes. Bár a könyvszerkesztői állás szimpatikusabb, az együtt jár a lapszerkesztői munkával is. lusz lehet, hogy könyvszerkesztőként tankönyveket is kéne szerkesztenem. Az pedig elég lapos egy téma. Szóval így átlagolva a műfordítás tetszik jobban. Ráadásul ez meg is adja a lendületet és a motivációt az emelt szintű angol nyelvvizsgámhoz, amit a tanárom szerint "muszáj letennem", ha ilyen képességeim vannak belőle. Szeretném letenni azt a nyelvvizsgát, csak az a helyzet, hogy a középszintűre való felkészülés egy rémálom volt, és nincs kedvem mindezt elölről kezdeni. Nagyon nincs. Lusta vagyok.

Tetszik még a biológusi képzés, és a pszichológia. Mindkettő nagyon érdekel. Főleg a pszichológia, mivel alapjáraton egy nagyon spirituális személy vagyok és mindigis nagyon érdekelt voltam az emberi agy és elme működésében, kifejezetten azutántól számítva, hogy részt vettem az első agykontroll tanfolyamomon. Csak mialatt nagy vidáman híreszteltem, hogy én márpedig pszichológus leszek, rájöttem, hogy ki nem állhatom a panaszkodó embereket, ami a pszichológusi pályán elég depresszió- gyanús. Bár a nemlétező empátiás képességem tökéletes alapot jelentene erre a pályára, végül lemondtam róla. De a tananyagért képes lennék egyetemre járni. A biológia is nagyon érdekel, imádom, rajongok érte. Egyszerűen lenyűgöző, amikről tanulunk. Az életani folyamatok a baktériumoktól és vírusoktól a sejteken át egészen az egyedig! Annyi meg annyi folyamat zajlik most is megannyi sejtünkben és szervünkben, hogy messze nem tudjuk felfogni. Sőt, még azt se tudjuk felfogni, hogy mennyire nem tudjuk felfogni.Engem magával ragad az egész rendszer törékenysége, mégis tökéletessége és harmóniája és ááá! Csodálatos! Biológiát tanulva jössz csak rá igazán, hogy mennyi kritériuma van az egészségnek. Az a számtalan folyamat és sejtalkotó közül ha csak egy fajta rossz, akkor már nem számítasz egészségesnek. Tudod, mennyi minden történik életed legelejétől legvégéig teérted? Hihetetlen! És akkor még nem beszéltünk a tudatodról és a lelkedről. Te teljes egészében egy csoda vagy. Úgy, ahogy mondom.

----------------------- 00:13 -----------------------

9. bejegyzésem: A nyaram- 2017.10.30.

Huh..

Egy igazi kihívás lesz szavakba önteni életem eddigi legnagyszerűb és legnagyobb lélgezetvételű élmlényét. Biztos vagyok benne, hogy az érzését nem tudom majd visszaadni, főleg, hogy nem szeretnék belekezdeni az itthoni dolgokba, hogy élesebb legyen a kontraszt, de végül is mit veszíthetek rajta?

Már évek óta azt vártam, hogy végre betöltsem a 16- ot, és mehessek dolgozni. A Meló- Diáknál regisztráltam be, így ők a munkaközvetítőim. A suli azt hiszem szerdán vagy csütörtökön ért véget (az év legszebb napja), én hétfőn meg már buszoztam Siófokra. Már csak a város nevétől is elmosolyodok.

Amikor leszálltam a buszról, 40 kiló táskával megpakolva, olyan szintű önállóságot éreztem, mint még soha, és amire már nagyon régóta vágytam. Már ott megfogadtam, hogy történjék bármi, és nem fogok panaszkodni semmiről, és minden hazatelefonáláskor boldog élménybeszámolót fogok adni. Bármi problémám lesz, magam oldom meg, mint mindig. Ott voltam a buszmegállóban, az összes kezemben táska, a hátamon utazótáska, arra kötve bőrönd, fogaim között pedig egy siófoki térkép. Alig vonszoltam magam, de nagyon boldog voltam. Az egész nyár előttem volt. Első utam a munkaközvetítőbe vezetett, ami szerencsére közel volt. Kint nagy sor volt, és annyira lassan haladt, hogy azt hittem, megöregedek. Az mentoromat Dánielnek hívták, és fél óra után előrehívott, hogy ne kelljen kivárnom a sort azzal a sok cuccal. Bent az irodában elég kevés hely volt, úgyhogy amint ledobáltam magamról a táskákat és fellélegeztem, már nem is volt hova lépni. Bent vártam, a Dani eltűnt, a többi mentor engem és a táskáimat kerülgették meg ugrálták át, én meg feszengtem és vártam. A Dani teljesen elfeledkezhetett rólam, mert negyed óra elteltével valaki megkérdezte, hogy kire várok, én meg mondtam, hogy a Danira. Erre mondta, hogy akkor szól neki, mert éppen ebédel. Hát jó. Ennyi erővel kint is ülhettem volna a padokon. Egy kis érdektelen keveredés és problémázás után végeztünk, és azt mondta, hogy elfuvaroz a szállásomig, mivel kb öt kilóméterre laktam. Egy fiú is velünk jött. Beültünk a roppant kicsi autóba, és végigfeszengtem az utat. Elfoglaltam a szállást. Hát, belépve nem éreztem semmilyen pozitív izgalmat, és vágyat, hogy megismerkedjek mindenkivel, de ez teljesen természetes nálam. Nem akartam elvonulni, mert szeretem a jó társaságot, de legelső célom az volt, hogy ledobhassam a cuccaim és végre vízszintes testhelyzetbe kerülhessek egy ágyon. A fölső sziten akadt hely nekem. Két csaj lakott ott, az egyikük csinosnak mondható volt, a másik már kifejezetten nem. Ők már ismerték egymást, és a szebb csaj volt a vezető közülük. Egyikük sem volt szimpatikus. Sőt, kifejezetten ellenszenvesek voltak. Ez persze megint természetes nálam. Én őszintén pozitív ember vagyok, de elég magas elvárásaim vannak másokkal szemben, és kevés olyan van, akiket már elsőre megszeretek. Szóval adtam egy kis időt nekik. Vagyis magamnak.

Nem fogom annak a két hónapnak minden mozzanatát leírni, rövidre fogom magam. Elhatározásom ellenére már második nap sírva hívtam fel anyámat, hogy én ezen a szálláson nem tudok meglenni, és utálom az összes ember, és nem tudom elviselni őket. Egy kicsit ki voltam akadva, és miután elkezdődött a pityergés, már nem akartam abbahagyni, mert az igazat megvallva nagyon jól esett anyám törődése, és hogy vígasztalt meg bátorított. Ilyen talán még SOHA nem volt. Másfelől pedig nekem valamiért nagyon nehezen megy a sírás, akkor viszont a szokásos másfél perc helyett egy egész óráig bírtam (egyéni rekord), úgyhogy nagyon jól esett. Meg se fordult a fejemben, hogy feladjam. Nagyon szilárd elhatározásom volt, hogy én igenis végigviszem ezt a nyarat itt, ezen a szálláson, mert erős vagyok. Nem így lett.

Azon a szálláson el voltam keseredve, és reménytelennek éreztem magam. Nyilvánvalóan én voltam a kivülálló, miközben mindenki egy nagy csoportot alkotott. Nincs problémám a beilleszkedéssel. Talán egy kicsivel lassabban megy, mint kéne, de nincs vele problémám. Az ok, amiért ott nem sikerüt, az az, hogy nem akartam. Persze, biztos felületes és ítélkező vagyok, meg általánosítok, meg túlzok, hogy kiszínezzem a történetet, de le fogom írni, hogy mi volt a helyzet az ottani emberekkel. Az egy állatkert volt. Kivétel nélkül mindenki cigizett és ivott. Ez nem előny, de ez persze nem olyan nagy baj, hogy ezért ne barátkozzak. A helyzet a következő: Egytől egyig mindenki ugyanolyan volt. Amikor társaságban voltak, mindenki a maga módján jópofizik a máiknak. Amikor kisebb társaságokra voltak bontva, akkor közösen beszélték ki azokat, akik éppen nem voltak ott. Ha ketten voltak, ketten beszéltek ki mindenki mást. Ha mással voltak, akkor mással beszéltek ki mindenki mást. Ott egyszerűen nem létezett az a fogalom, hogy barátság. De még az se, hogy szimpátia. Senkinek nem volt egy biztos pontja, egy kapaszkodója, akivel számíthattak egymásra, és akivel összefogtak. Mindenki mindenki ellen. És lehet azt mondani, hogy mindenhol ez megy, de nem! Ez nem egy természetes dolog. Elég szépen megfogalmazva írtam le mindent, de a társaság egyszerűen csak durván színvonalon aluli volt. A lányok a buszon ordibálva beszélték meg, hogy hány faszt szoptak már le, a fiúk is hasonlókról beszéltek, ami persze teljesen normális. Csak nem az utcán kiabálva kéne ezt megvitatni, hanem mondjuk négyszemközt. Vagy kisebb társaságban. Esetleg irulva- pirulva. A társaság egyik fő alfaszukája az a csaj volt, akivel egy szobában laktam. Igyekeztem mindeféle érintkezést és társalgást elkerülni a csapattal. Az utca másik oldalán mentem, fejet fel, vállakat hátra, mellkast ki, nagyon büszkén vonultam tőlük külön. Nagyon elővigyázatos voltam, nehogy belekerüljek a csapatukba olyan értelmeben, hogy lerangsorolva. El akartam kerülni, hogy piszkáljanak. Tökéletesen megvoltam nélkülük. A másik csaj, aki velünk lakott, a csúnyább volt a rangsor legalján. Egyszer kiültem velük a teraszra, hallgattam, ahogy beszélgetnek, és látszólag összeszedett és fegyelmezett voltam, viszont valójában a belső énem azt kiabálta, hogy "MENEKÜLJ!", és nagyon kellemetlenül éreztem magam. Aztán a csaj a ranglétra legaljáról az arcomba fújta a füstöt. megfordult a feemben, hogy a jól kigyakorolt kung fus technikámmal kicsavarom a kezét, vagy esetleg betöröm az orrát. Persze nem mertem, annyira azért nem volt durva a húzása. Eltűrtem. Aztán kis idő múlva leléptem.

A csaj, akit a legnagyobb alfanősténynek, épp ezért a főribancnak gondoltam, előttem telefonált haza kiakadva, hogy ő már nem bírja az itteni helyzetet, hogy itt mindenki mindenkit kibeszél, válogatás nélkül fekszenek le bárkivel a 16 évesek, és szar emberekkel van körülvéve. Aki úgy tűnt, hogy legjobban élvezi a kialakult helyzetet, két nap múlva örömében sikítva szaladt ki a kapu elé a cuccaival, amikor eljöttek érte autóval.

Szóval ott mindenki mindenkivel jópofizott, közben mindenki mindenkit utált. Egyik este, amikor a koynhában tevékenykedtem az emeleten, hallottam, hogy a konyha alatti teraszon egy fiú meg a ranglétra legalján lévő lány rólam beszél. Azt mondták, hogy ha komolyan belegondolnak, akkor itt én vagyok az egyetlen normális abból a szempontból, hogy nem cigizek, nem iszok, nem flörtölök senkivel, és nem folyok bele a dolgokba. Mert tényleg elég szarok a dolgok. Igazából nem akartam hinni a fülemnek. Mert olyan gyönyörű ellentét született, amit a mai napig is csodálok. Mert akivel látszólag jóban vannak, azt valójában utálják. És ez volt mindenkivel. És akkor voltam én, aki tényleg kerülte a társaságot, mégis azért néha becsúszott egy- két ártatlannak álcázott beszólás, amit elengedtem a fülem mellett, és valójában engem gondolnak normálisnak. Ez jól esett.

Emlékszek, hogy az első szabadságom két napos volt. Két Siófokon töltött nap után kezdtem el dolgozni. Négy munkanapom volt (az elején nagyon nagyon nehéz volt a munka), utána kaptam két szabadnapot. Így a hatodik napon hazabuszoztam. A két órás út pozitív izgalommal telt. Amikor meguntam, hogy nagyon várom, hogy hazaérjek, és eszembe jutott, hogy a jelenben kéne élnem, akkor kinéztem az ablakon, és figyeltem, ahogy a dombság visszavált síkságba. A természet gyönyörű. Elgondolkodtam, hogy milyen üres lenne az ég madarak nélkül (és hogy egyáltalán milyen csodálatos teremtmények a madarak), hogy milyen királyság már, hogy a naplemente színes, hogy milyen tökéletes az élet egyensúlya, hogy mennyi sejtem dolgozik pillanatnyilag is értem, és hogy mekkora, de mekkora szerencsém van, hogy tökéletes helyre és tökéletes időbe születtem. A városomtól 10- 15 kilóméterre van egy kis erdei vasút megállója, a kettő között pedig egy szép erdő van. Amikor ideértünk, sírva fakadtam örömömben, életemben másodszor. Mint már mondtam, nekem elég nehezen megy a sírás. De ezt abba se hagytam hazáig. Végig pityeregtem a buszmegállóig, majd amikor leszálltam, még jobban. Amikor elértem a kapunkig, kitört belőlem. Csak nekidőltem és sírtam és sírtam, amíg kicsit könnyebb nem volt. Aztán összeszedtem magam, elsétáltam a hátsó ajtónkig, és belopóztam. Néztem kicsit a családomat. Igazából csak a kisöcsém hiányzott, aki akkor még csak 1 éves volt. Néztem őket, és sírtam a boldogságtól, hogy itthon lehetek. Apám pont megkérdezte, hogy mikor jön a Bianka busza, anyám meg mondta, hogy elvileg már beért, és nem tudja, hogy hol vagyok ilyen sokáig. És akkor mondtam zokogva, hogy "meglepetés!". Körbementem a házunkban, beszívtam az illatát, élveztem az "otthon-feelinget", majd amikor mindez megvolt, köszöntöttem a kutyámat. Hát, igazából senki nem örült nekem annyira, mint én neik, de ez így van rendben. A nyár folymán ezen kívül csak egyszer voltam otthon, de akkor már nem volt ilyen örömteli.

Azokban az időkben nagyon sokat sétáltam. Hazaértem a munkából, hulla fáradtan (talán még sose voltam annyira fáradt) lezuhanyoztam hideg vízzel, és elmentem sétálni. Egyszerűen nem tudtam megmaradni abban a környezetben. Mindenki trágár szavakat ordibált, egy szép szavuk nem volt egymáshoz, de hát ők így haverkodtak. A lányok is. Alapjáraton nincs bajom a csúnya beszéddel, nem fordul fel tőle a gyomrom, de a szálláson ébren töltött 5-6 óra minden percében azt hallottam. És egy idő után betelt a pohár. Ilyenkor leléptem otthonról, és sokszor órák múlva tértem csak vissza. Legelőször azt játszottam, hogy vittem egy térképet, eltévedtem, azt hittem, hogy tudom, hogy merre kell visszamenni, ezért először térkép nélkül próbáltam meg visszatalálni. És amikor nem sikerült, akkor kezdődött az igazi játék, elővehettem a térképet, és kiderült, hogy kurvára nem ott vagyok, ahol hittem. Jó kis háromórás játék. Legalább jót aludtam. Napi 11 óra talpon azért kimeríti az embert. Máskor besétáltam a központ felé (Siófok szélén laktam), és nézelődtem a boltokban. Odafigyelek magamra, a lelkivilágomra, sokszor visszavezetem a tudattalan dolgaimat a belső állapotomra (egyszerű példa: észreveszem, hogy dobolok az ujjaimmal. Ezt azt jelenti, hogy ideges vagyok. Miért vagyok ideges? Mit csináljak, hogy levezessem?). Sok időt fordítok magamra, kiadom magamból a gondolataimat, álomnaplót vezetek, hogy kicsit feltérképezzem a tudatalattimat, stb. A nyár elején erre különösen sok időt fordítottam. Néha azon gondolkoztam, hogy mennyire, de mennyire jó nekem itt Siófokon, attól eltekintve, hogy hol lakok, hiszen tökéletes életem van. Máskor teljesen kikapcsoltam a gondolataimat, és rákoncentráltam például az illatokra. Vagy a kihalt utca hangjaira. A boltokban is ilyesmit csináltam. Megtapintottam mindent, szagolgattam az árukat, stb. Kiderült, hogy egy csomó mindennek teljesen más tapintása és illata van, mint ránézésre gondolnánk. Hát igen, ez van, amikor az ember megfosztja magát a tapasztalástól. Olvasgattam az újságokat, érdekes cikkeket és tanácsokat találtam, amikkel azonosulni tudtam, és vettem kaját. Nagyon örülök neki, hogy abban a nehéz időszakban nem temetkeztem magamba, és nem zárkóztam el mindentől, hanem foglalkoztam magammal és végül mindig jókedvvel tértem vissza. Általában már este 10- 11 körül.

Még az első héten vettem egy telefont, mert kikészültem a szálláson egyedül, és szükségem volt az Antira. Már régóta minden nap csetelünk, és ez már olyan szinten rendszerré vált, hogy nagyon hiányzott.  Amúgy is akartam telefont venni a nyár folyamán, de kicsit megsürgettem a dolgokat. Ez után már kevesebbszer mentem sétálni, és inkább vele beszélgettem.

Az a vicces, hogy nagyon általánosítva az emberek azt szokták mondogatni, hogy "ennél rosszabb már nem is lehetne!", és mindig csak rosszabb lesz. Én pedig mindig azt mondogatom, hogy "ennél JOBB már nem is lehetne!", és mindig lett jobb. Hát igen, a gondolatok ereje.

"Gondolj bele! Hiszen itt vagy Siófokon! Előtted áll az egész nyár! Teljesen függetlenül, magadra utalva. Minden tökéletes, és adott önmagad fejlesztésére. Egy csomó minden megtanulhatsz -és tapasztalhatsz a nyár alatt, senki nem szól bele a dolgodba. Dolgozol, pénzt keresel, te döntesz mindenről, ami hozzád köthető. Igaz, a szállás nehéz eset, de pont erre van szükséged, hogy megerősödj. Az élet mindig azt adja, amire épp szükséged van. El kell fogadnod, hogy ez most kicsit nehezebb, de teérted van így. Ha elérted, amit el kell ebben a szituációban, majd jön a következő"- én így gondoltam. És így is történt.

Kb. másfél hét után munkaidőben megláttam egy csajt, aki nagyon ismerős volt. Tudtam, hogy már láttam valahol, és azt is, hogy már beszéltem vele, meg emlékszem, hogy már hozzá is értem (nem szeretek hozzáérni az emberekhez, úgyhogy ez azért valami!), de fogalmam sem volt, hogy ki ő. Mindenesetre nagyon- nagyon pozitív érzésem volt vele kapcsolatban. Percekkel később kiderült, hogy ő a Heni, akivel edzésen találkoztam, de két- három alkalom után kilépett. Na ő egy olyan eset, akit már a legelső alkalommal megkedvelek. Nagyon barátságos volt, megkérdezte, hogy lenne- e kedvem találkozni valamikor munka után, mert barátkozhatánk meg ilyesmi. Úgyhogy telefonszámot cseréltünk. Aznap volt először a munkahelyen, akkor még csak megbeszélésen, úgyhogy fél óra után lelépett. Munka után láttam, hogy kaptam egy üzenetet tőle, amiben leírja, hogy eszébe jutott, hogy összeköltözhetnénk, mert van az ő száálásukon egy szabad hely, és mivel úgy érezte, hogy én nyitott lennék rá, mindent elintézett, lebeszélte a mentorommal is, és ha munka után rájuktelefonálok, akkor 5 percen belül ott lesznek értem autóval. Ez az üzenet mentette meg a nyaramat.

Onnantól fogva minden gyökeresen megváltozott.

Még aznap, azon az órán belül átcuccoltam a Heni szállására. Minden teljesen zökkenőmentesen ment. És onnantól beindultak a dolgok. Egy tökéletes, hosszú nyár elé néztem. Akkor már tényleg. Az egésszel kapcsolatban már a legelején nagyon jó megérzésem volt, de a történések magasan fellülmúlták az elképzeléseimet. Nagyon magasan.

Az új szállásom közel volt a munkahelyemhez, úgyhogy már nem kellett két órával korábban kelni és buszozni fél órát a városban cikkcakkozva, és nem kellett még fél órát az öltözőben ülve várni a munkaidő kezdetét. Az sem mellékes, hogy nem kellett másfél kilómétert gyalogolni a legközelebbi boltig, mert csak 150 méterre laktunk a Lidltől, és az sem mellékes, hogy a strand eszméletlen közel volt- csupán 4-500 méterre. A szállás egy idősödő nénié volt, aki lent lakott a földszinten, mi pedig megkaptuk az emeletet. A néni nagyon- nagyon aranyos volt, de nem a szokásos idős néni, aki be van savanyodva, és csak a fiatalkoráról tud beszélni. A Házi néni (így neveztük) igenis fiatalos volt. Nagyon pozitív, boldog kisugárzása volt, és nagyon szép is volt, nyugdíjas kora ellenére. Volt két kistermetű kutyája, akik szintén cukik voltak.

Az emeleten három szoba volt. Első nap még csak néhány fiú lakott fönt, meg mi a Henivel egy külön szobában, másnap már jött is egy új lány hozzánk, akinek nem igazán örültünk, mivel úgy terveztük, hogy mi elleszünk a kettőnk kis világával. De mi van, ha a csaj túl barátságos, és bekerül a csapatba? Akkor ki lesz a fölös harmadik? Egy hét múlva a fiúk közül már csak ketten voltak, de hát diákok mentek, diákok jöttek, az elején sűrűn volt váltás. A Henivel megalkotott elképzelésünket leginkább én törtem meg, mivel nyitottam az ott lakók irányába. Már az első héten virrasztottam néhány fiúval, másnap meg lesétáltam velük az aranypartra, úgyhogy tényleg főleg én voltam, aki nem annyira ragaszkodott a Henihez. Mentségemre szolgáljon, hogy a Heni állandóan TELEFONÁLT, még ha nem is akart. Főleg az elején. Minden családtagja hívogatta, a barátjával is beszélnie kellett, és elment az egész délután. Szegény folyton mentegetőzött, hogy nagyon sajnálja, hogy most se tud velem fogalalkozni, mert csörög a telefonja, és már neki is lege van belőle. Egyébként nem volt rossz az a fiútársaság, akikkel néha lógtam, de nem volt az igazi. Valahogy túl nyugisak voltak. Ráadásul az egyik srácnak magasabb volt az IQ- ja, mint nekem, aminek nagyon zavart a tudata. Amikor lementünk az aranypartra, végig kussban voltunk, kortyolgattuk a sörünket, és ültünk. És ennyi. Órákon keresztül. Nem volt rossz, de nem az én műfajom. A csajjal meg, aki beköltözött hozzánk végül nem lett semmi gebasz, nem nagyon akart beilleszkedni, úgyhogy nem zavart sok vizet. Szóval így az elején még nem igazán találtam a helyemet, de nagyon kellemesen éreztem magam. Volt wifi is, szóval tudtam tartani a kapcsolatot az Antival. Szerencsére akkor épp munkanélküli volt, így a munkaidőmben is elérhettem. Az aranykor az volt, amikor mind a négy ember, akivel összemelegedtem, egyszerre lakott ott. Nem tartoztunk öten egy csapatba, de mindegyikőjüket imádtam. Ööö, hármójukat imádtam. Az egyik természetesen a Heni volt, akivel mi ketten alkottunk egy csapatot. A másik a Gergő, aki 26 éves volt, és kapcsolatunk leginkább az ivásra korlátozódott. Vele gyakran mentünk az otthoni alapozás után a legközelebbi (de még így is kissé távoli) kocsmába, ahonnan becsiccsentve folytattuk az utunkat bármerre. Nagyon élveztem a társaságát, egyszerre volt izgalmas és nyugalmat adó. Plusz, nem éreztem a korkülönbséget (10 év!!), amit nem tudok megmagyarázni. Kitűnően el tudok beszélgetni a huszonévesekkel az nélkül, hogy túl fiatalnak érezném magam, vagy ők engem, de a Gergővel különösen nem éreztem. Sőt, teljesen saját korombelinek éreztem őt. És a közös ivászat azért összehozott minket. Sokat nevettünk, volt, hogy csak angolul beszélgettünk, éjjel fél háromkor, részegen fürödtünk a Balatonban, stb. Elvoltunk. Barátok azért nem lettünk, inkább az ivócimborámnak nevezném magunkat. Együtt plankoltunk, ami a világ legkeményebb edzési módszere (együtt szenvedtünk közben, de megdöntöttük a rekordunkat, 3:15!), együtt éjszakáztunk és virrasztottunk attól függetlenül, hogy kellett- e másnap dolgozni mennünk (nem egy helyen dolgoztunk), jól elvoltunk éjszakánként. Volt, hogy én voltam a súly az edzésében, a vállára fektetett, és guggolt párat. Máskor ráültem a hátára fekvőtámasznál, meg ilyenek. Erős volt. Először érdekelte az a csaj, aki utánunk költözött be, de az ilyen kisebb ivászatok közben mondogatta, hogy már tökre nem érdekli, és én sokkal jobban érdeklem, csak nem kezd bele semmibe, mert túl fiatal vagyok. Hát, ez igazából tök jól esett. Nem azért, mert vágyom a figyelemre, meg görcsösen azt akarom, hogy tetsszek mindenkinek, mert észrevszem, ha ez a helyzet. De nagyon- nagyon értékelem, amiért ezt mondta. Egyrészt, mert nem titkolózott, másrészt meg mert azt is hozzátette, hogy nem kezd bele ilyen dolgokba a korom miatt. Ez szerintem nagyon korrekt volt tőle. És azért az nem ugyanaz, hogyha szerelmes belém meg ha tetszek neki, szóval no para. A szálláson volt még egy fiú, aki nyíltan érdeklődött, de nem kimondottan volt az esetem. Az a helyzet, hogy elég túlsúlyos és alacsony volt. Származását tekintve pedig cigány. Hát, maga a srác rendben volt, bár nem volt túl okos, és alávetette magát az "uralmamnak", de nem, ő akkor se jött be. Jó, persze a külső nem minden, de akkor se. Semmiféleképpen se. A munkahelyen pedig csak egy fiú volt, aki "rámhajtott", de ő mindenkire ráhajt, mert (nem bántásból, tényből) értelmi fogyatékosságféléje lehett, szóval nem volt teljesen normális. Hát, én pedig szeretem, ha egy fiú okos, és magasabb nálam. A harmadik és a negyedik ember, ekikkel összemelegedtem a Rami és a Dávidka volt, akikkel hárman jó csapatot alkottunk, miután a Heni elhagyta a szállást július végén.

Elhatározásaink ellenére nem lett napi program a délutáni strandolás. Sőt, szinte alig mentünk le a partra nappal. Négyig dolgoztunk, utána hullafáradtan hazacimbáltuk magunkat, úgy dőltünk be az ágyba, ahogy voltunk, és csak úgy léteztünk egy ideig. Akkor aztán elvoltunk pár órát, bekapcsoltuk a zenét, beszélgettünk, végigröhögtük a délután maradékát, sztorizgattunk, viccelődtünk, fájósra nevettük a hasunkat, aztán besötétedett. És amit igazán szerettem az embereimben, az az volt (azon kívül, hogy elfogadtak minden egyéb furcsaságommal együtt), hogy ha éjjel fél egykor felébresztettem őket, hogy menjünk le a partra. akkor mentünk. Hát igen, nappal dolgoztunk, és éjjel mentünk a partra. Ott aztán felültünk a magas tárolókon lévő vízibiciklikre, és elvoltunk. Ugyanúgy végigröhögük az egészet, felelsz vagy merszeztünk, néha úszkáltunk, zenét hallgattunk, ilyesmik. Heti négy- öt alkalommal jöttünk le így a partra, és nagyon élveztük. Összesen háromszor voltunk moziban, és a második alkalommal eldöntöttük, hogy utána lemegyünk a partra (a film 11 után ért véget). Hazafelé úton aztán rájöttünk, hogy nincs kedvünk egészen hazasétálni a bikiniért, aztán vissza a partra, így hát valaki ajánlására úgy döntöttünk, hogy akkor mehet ez alsóneműben is. A baj csak ott volt, hogy én olyan egyberuhában voltam, amihez nem lehet melltartót húzni, és épp olyan minimális bugyi is volt rajtam, hogy konkrétan egy olyan tanga, aminek nincs olyan része, ami ne látszana át. No problem, akkor majd nudizunk. Természetesen aznap éjjel volt legjobban tele a strand, és nem tudtunk hol levetkőzni se. Végigjártuk a partot, és végül csak a kivilágított sétány mellett találtunk helyet. A Dávidkát előreküldtük a vízbe, mi meg igyekeztünk a minimális villantással levetkőzni, és egy szál bugyiban beosonni a vízbe úgy, hogy senki ne vegyen észre. Hát igen, ilyenkor a lámpaoszlop az ellenséged. A vízben már nem volt semmi gáz, igaz, hogy csak a térdünkig ért, de el tudtunk merülni annyira, hogy takarva legyünk. Szerintem a Dávidkának ez még kicsit új lehetett. Mondjuk biztosan megszokta a közelségünket, mivel akkor már egy ideje úgy aludtunk, hogy összetoltunk három ágyat, és ő volt középen, úgyhogy valahogy kibírta ezt is. A baj csak ott kezdődött, amikor még több ember jött, és történetesen pont a vízbe vezető lépcsőn kezdtek el bandázni. Az összes másik lépcső pedig alapból foglalva volt, mert vagy pecások ültek rajta, vagy bulizó fiatalok. Hát, beletelt egy időbe, mire elmentek, de kivártuk. Szegény Rami addigra már teljesen kivolt, rosszul érezte magát, így otthon az első dolga a zuhany után az volt, hogy lefeküdt aludni. Másnap is szarul érezte magát, így a Dávidkával ketten indultunk le a partra. Igazából tök jó volt, mert mivel a Rami nem volt ott, tudtunk úszkálni a Balatonban. A Ramival sajnos nem lehet ilyet a súlya miatt. Nagyon sokáig beúsztunk, lebegtünk a hátunkon, néztük a csillagokat, élveztük a nyarat. Azt hiszem, hogy azok a percek, amikor a Balaton egyik beljebb lévő pontján a Dávidkával a hátunkon lebegve néztük a csillagokat, a nyár egyik legjobb percei közé tartoznak. Nagyon szép és hangulatos volt. Becsúszott egy- két megjegyzés, miszerint tetszek neki, de ezeket hagytam elmenni a fülem mellett, remélve, hogy nem ismétli meg. A kiúszáskor akadtak kisebb komplikációk, mint például a "Hol a faszomba vagyunk?", a "Most merre kell kimenni?", a "Bazz, elsodródtunk?!?", a "Na jó, hagyj meghalni. Én itt fogok megfulladni", és végezetül a "Basszus, már fél órája jövünk kifele és még kurvára messze van a part!", de a végtelenségig tartó kiúszás után végre felöltözhettünk és hazaindulhattunk.

Egyszer a két lánnyal voltunk Zamárdiban a kalandparkban. A kemény 150 forintos vonatjegyet se kellett megvennünk, mert a kalauz simán elment mellettünk. Zamárdi csupán percekre volt, a vonat endkívül erős, gyors és halk volt. Az idő tökéletes volt, én pedig kihajolva az ablakon élveztem a nap melegét és a szellőt a bőrömön. Ilyenkor még a szokásosnál is jobban szeretek élni. A kalandpark annyiban volt rosszabb, mint elképzeltem, hogy se a Rami, se a Heni nem bírta végigvinni a pályát, így kb középen abbahagytuk. Mentünk még egy kört a csúszópályán, ami nagyon állat volt, aztán kifelé menet észrevettük, hogy van egy ugrótorony is, csak 1000 forintért. 12 méter nem hangzik magasnak, de amikor a barátnőd arra készül, hogy leugorjon onnan, és te lentről nézed, akkor igenis magas. Amikor pedig te készülsz leugrani onnan, akkor még magasabb. Fent álltam, a térdeim remegtek, a hevederem akkor épp túl lazának tűnt, görcsösen kapaszkodtam a korlátba, a lehető legbeljebb húzódva, és akkor azt mondják, hogy engedd el a korlátot. Elengeded, meg fogsz halni, és akkor azt mondják, hogy lépj ki a szélére. Kilépsz. Itt már megbarátkoztál a haláltudattal, és tudod, hogy ugrani fogsz, de amikor lentről kiabálják, hogy ugorj, akkor valahogy valósággá válik. Örülök, hogy úgy döntöttünk, hogy leugrunk. A nap legszebb 2 másodperce volt.

Leginkább az embereim spontaneitását szerettem, amit az elején főleg én sugároztam, de időközben átvettek, és volt, hogy legszebb álmaimból vertek fel csikizéssel, hogy nem tudnak aludni, és menjünk le a partra. És amikor egy idő után egy hosszabb elvonulós telefonálás után úgy léptem ki az ajtón, hogy egy ritka szar táncmozdulat kíséretében rájukkiabáltam, hogy "MONDJATOK EGY MONDATOT!!", akkor nem furcsa pillantásokat kaptam cserébe, hanem egy dallamos mondatot, miszerint "MENJÜNK MÁR A LIDLBE!". Azt hiszem (nem hiszem, tudom, csak nem akarok egoistának tűnni) én voltam a csapatom fő mozgatórugója, és örülök, hogy idővel a többiek sokat átvettek a személyiségemből.

Fizetés utáni nap a Ramival elmentünk vásárolni. Előző nap pont egy képen röhögtünk, amin egy csaj telepakolva ruhaboltos táskákkal cipekedik az utcán, azzal a címmel, hogy "amikor megjön a fizu", aznap pedig ugyanebben a szituációban találtuk magunkat. Vagyis csak én. Nem csak ruhát vettem, hanem egy csomó dekorációs dolgot az itthoni szobámba, amik nagyok voltak, és fogalmam se volt már akkor se, hogy hogyan fogom hazacipelni, főleg, hogy az ideút se volt épp zökkenőmentes.

Igazából nagyon összeszoktam a barátaimmal, és nagyon- nagyon élveztem a nyár minden napjának minden pillanatát, és szerencsére lassan telt, úgyhogy összességében kimondhatom, hogy tökéletes nyaram volt, aminél jobbat már tényleg nem kívánhattam volna, és aminek a végén megtörtént életem első könnyes búcsúja.

 

----------------------- 21:45 -----------------------

7. bejegyzésem: 2017.05.15.

Ma van a szülinapom. Ma van az a nap, amikor- még ha csak rövid időre is, de- belépek abba a koromba, amire régen nagyon vágytam. Ugyanis régen nagyon menőnek tartottam a 16 éves 10. osztályosokat. Főleg azért, mert már nézhetik a korhatáros filmeket, és mert akkor MÁR ki tudtam számolni, hogy hányadik osztályba járnak. Szóval kerek egy hónapig élhetem ki gyerekkori álmaimat.

Nagyon furcsa volt reggel felébredni. Már egy hete nem kellett korán kelni az érettségi szünet miatt, úgyhogy ez a mai nap igencsak kilógott az általam elképzelt tökéletes ébredéstől. Ez másfelől azért is igaz, mert a tükörben egyáltalán nem úgy nézett ki a 16 éves énem, mint szerettem volna. Keveset aludtam ezért fel volt puffadva a szemem. Az ember azt hinné, hogy a hideg víz majd leviszi, aztán ennek kipróbálása után igen cifra mondatokat mondana, ha egyedül lenne ébren. Amúgy nem szoktam durcásan ébredni. Vagyis az ébredés és az utána következő pár perc, amíg kikászálódok az ágyból, az igen, de aztán erőt veszek magamon és mosolygok. Másodperceken belül állandósul ez az arcom és pörögve, vidáman indítom a napomat. Ma nulladik órám volt, úgyhogy talán korábban kellett volna kelnem, de jól esett egy kicsit késésben lenni. Régen mindig a megszokott 10 perces hátrányban voltam, de szerettem a pörgést, aztán felfedeztem az iskolába való gyaloglás pozitívumait és kénytelen voltam korábban kelni. A nulladik és első órám tesi volt. Ez tök jó dolog, mármint sporttal kezdeni a napot, mert megadja a lendületet, és nemhogy lefáraszt, hanem feltölt energiával, de az egyetlen hátránya, hogy leizzadom a sminkemet… Elfelejtettem bepakolni a hosszú futógatyámat, csak a rövidet raktam el. Szép idő volt korán reggel, csak nekem ki volt pattogzódva a lábam a szőrtelenítés miatt, úgyhogy inkább kihagytam a tesit. Az osztályfőnökünk (aki egyben a tesitanárunk is) nagyon laza, egyáltalán nem ad büntetést. A többiek felmérőben futottak 2000 métert, mi meg az egyik csajjal- aki szintén nem tesizett- legyalogoltuk. Ez a csaj elég nehéz eset tud lenni. Nagyon aranyos, okos, meg minden, de vannak bonyolult perceim vele. Igazán nem akarok belőle nagy ügyet csinálni, de hogy lehet a csokit nem szeretni? Ezt meg is kérdeztem tőle, mire egy idős ember módjára kezdett el magyarázni. Merthogy a mai tejcsokikban már alig van csoki, tele van tömve tartósítószerekkel, édesítőszerekkel, színezékekkel, stbstb, ez már nem igazi. Bezzeg a régi csokik! Na azok voltak ám a finomságok! Meg hogy ő a jó tömény étcsokoládét szereti, mert annak legalább van valami íze. Még a milkát is lehúzta! Szóval lehet, hogy itt kezdődnek nála a bajok. Amúgy elég ellentmondásos, amit mondott, mert minden nap drága csokikat eszik, 5 kinder bueno plusz 3 twix, na de mindegy. A többiek egyáltaláln nem bírják, és amikor ő telefonozik, akkor pár méterrel arrébb normál hangerővel durván kibeszélik. Ilyeneket mondanak, hogy ha egy lány nem mossa a fogait, akkor mi mást nem moshat még, meg ilyeneket, ami engem személy szerint kiakaszt. Mondtam nekik, hogy bunkóság amit csinálnak,  mert mindent hall, legalább eltitkolhatnák vagy a szemébe mondhatnák a véleményüket. A válasz: Úgyse hallja, most nézd meg! Nem is figyel ide…

A Bencétől kaptam egy csokit szülinapomra (ő a legjobb barátom, egyben az első követőm is, úgyhogy publikálom a nevét), amivel igyekeztem megtömni, miután remek időt futott. Miközben visszafelé sétáltunk, eldicsekedtem neki az IQ- mal. Nem akartam az orra alá dörgölni, de ki kellett adnom magamból a gondolataimat. Szóval van egy MENSA nevű akármi, ami összegyűjti a 130 fölötti IQ- val rendelkező 17 évesnél idősebb embereket. Mivel már egy korábbi teszt alapján kiderült, hogy elég magas az intelligenciaszintem, anya rávett, hogy megcsináljam a MENSA előzetes tesztjét. Végül hibátlan lett, ami szerint az IQ- m minimum 125, ami az emberek 95%- áénál magasabb.Elméletileg a zseni elnevezés a 130- as IQ- tól kezdődik, úgyhogy könnyen meglehet, hogy zseni vagyok. Nos, ez elég büszkévé tesz… nem vagyok öntelt, de ha belegondolok, akkor összességében elájulok magamtól. Ha pasi lennék, egyrést olyan testem lenne, mint Yuri Boykának a Boyka című filmből, másrészt tuti rámhajtanék. Ebben biztos vagyok. Na jó, annyira azért nem vagyok egoista, mint az előzőek alapján levehető lenne, de azért jó, ha az ember tisztában van a jó oldalaival.

Matek órákon már pár hete vannak olyan feladatok, amiknek a jó megoldásáért plusz pontokat lehet kapni. Na, ebből nekem egyszer már kijött egy ötösöm, és azóta még nem szereztem pontot. Minden önálló feladatnál van megoldásom, de soha nem jó, már hetek óta. A tököm tele van már azzal, hogy nem tudok jól megoldani egy egyszerű feladatot, pedig a közös megoldás után rágom a padot, amiért ilyen könnyű volt, mégse tudtam megcsinálni. De nem adom fel! Már nem fog kijönni még egy ötösöm, de plusz pontot akarok!! Különben sérül az önbecsülésem.­­­­­­­­­­­­

Kémián kikaptuk a témazáróinkat, nekem hármas lett, a Bencének pedig négyes. Mindketten örültünk neki, mert a kémia tudásunk egyenlő a nullával. Átszámolva a pontokat kiderült, hogy a Bence véletlenül 10 ponttal többet kapott, így két jeggyel jobbat is egyben. Nem tudtuk, hogy ez csak egy teszt, vagy a tanár tényleg elszámolta magát. A Bencével jó kapcsolata van, nem azért, mert a Bence nyalis, hanem mert osztálykirándulásokon jókat beszélgettek. Plusz rizikó volt, hogy ha ez mégis egy teszt, akkor oda a bizalom. Végül a négyest diktálta be a naplóba, és a tanár nem vágott fura fejet, tehát ezt megúszta. Ha rájött volna, akkor biztosan magamra vállaltam volna, hogy én vettem rá a Bencét, hogy csaljon. Engem úgyse bír. Amikor megkérdeztem a Bencét, hogy van- e lelkiismeret-furdalása, azt válaszolta, hogy nincs, mert jövőre úgyse lesz már kémiánk, és úgyse tanítja már az a tanár. Szerintem ezzel csak vigasztalta magát, tudom, hogy sokat jelent neki, hogy a tanár szereti. Hát, nekünk, fiataloknak ez a legnagyobb problémánk. Mármint nekik, fiataloknak. Nekem nincsenek gondjaim.

Irodalmon ma vettük utoljára a Csongor és Tündét, aminek a mondanivalója: ne kergesd az ideálokat, hiszen a boldogság itt van a szemeid előtt. Én nagyon bírom az irodalomtanárunkat, de egy igazán bunkó megszólalása volt. Van ugyanis egy kissé előnytelen külsejű fiú a csoportunkban, legyen ő XY. A tanár azt mondta, hogy: „Tehát gyerekek, nem kell a szőke herceget keresni, nem kell a legjobban kinézőt, legokosabbat kergetni, hiszen itt van XY is.”. Hát, a fiúk nevettek, szerintem viszont ez egy oltári nagy parasztság volt a tanártól. Óra után négyszemközt megmondtam neki, hogy szerintem bocsánatot kéne kérnie XY- tól, mert ez azért sértő volt. Nagyon szeretem benne a sportszerűségét. Nagyon korrekt ember, és törődik velünk. Megfogadta a tanácsomat, és még abban a szünetben kihívta XY- t a folyosóra, hogy beszéljenek. Épp az osztályba mentem, amikor elcsíptem egy fél mondatot: „Na, milyen csokit szeretsz?”. Ez azért megmosolyogtatott, hiszen annyira rendes a tanárunk. És annyira jó volt látni XY- t visszajönni a terembe egy hatalmas mosollyal az arcán. Amikor mindenki kérdőn nézett rá, széttárta a karjait, és mosolyogva ezt mondta: „Bocsánatot kért”. Ekkor néhányan éljenezi kezdtek, a többiek meg unalmasak és nem számítanak. Számomra hatalmas dicsőség volt látni XY- t amikor bejött a terembe. Én egy kibaszott hős vagyok! Még a tanár jóhírét is megőriztem. Csak a Bencének mondtam el, aki megőrizte a titkom. Én egy szuperhős vagyok!! És olyan nagyon rendes!

Menza után beugrottam az AVON bemutatótermébe, mert amit véletlenül elfelejtettem megrendelni, azt megvettem onnan. A mamának vettem egy pár fülvédőt hajfestéshez, mert gyakran festi a haját és állandóan vörös marad a füle. Igazából ez anyák napjára lett volna, csak csúszott 2 hetet. Az úszást most is ellógtam, majd duplázok gyógytesiből, amivel bepótolhatom. Maradt egy csomó időm itthon, elengedtem hát a Tobit az egész udvarba és az új könyveimet lapozgattam. Anya rendelt nekem vagy 20 érettségire felkészítő könyvet, amiket valószínűleg soha az életben nem fogok kinyitni, de azért aranyos, hogy gondolt rám. Párszáz forintért vadi újan kaptuk meg őket.

Tavaly voltam kukoricacímerezésen, mert akkor az volt az egyetlen munka, aminek 16 helyett 15 év volt a korhatára. Útáltam, gyűlöltem, szarul fizetett, tűzött a Nap, 5- kor kellett buszra szállnunk, 11 óra múlva értünk haza, sokkal kevesebb fizut kaptam, mint kellett volna, a kukoricás sorai végtelenül hosszúak voltak, egyszerűen bírhatatlan volt. És nemrég felhívtak, hogy nem mennék- e idén is. És a poén az az, hogy elgondolkodtam rajta. Talán a TESCO mellett lesz rá időm, és akkor többet kereshetek. Szeretnék idén nyáron annyi pénzt gyűjteni, hogy vehessek egy laptopot, egy futópadot és egy telefont. A tavalyival együtt most kb 90.000. forintom lehet a számlámon és készpénzben együtt, de a héten még ruhát akarok venni, úgyhogy számoljunk 85 ezerrel. Ha keresek 300.000- t, akkor talán kijövök. Mivel már betöltöttem a 16- ot, már hétvégén kezdhetem is a tescos munkát (árufeltöltő).

A mamámnak odaadtuk a fülvédőket, aztán megmutattam neki az újságban a ruhát, ami tetszik (bármiféle szándék nélkül, természetesen:)), és kaptam rá pénzt. Juhúú!!

Már régen megszülettek a kiscicáink, de a Mici (teljes nevén Cica Mica, keresztnevén Mica, becenevén Mici) csak ma hozta őket előre. Vagyis pontosabban őt, mert a másik a szomszéd aszfaltján feküd és nem mozdult. Az öcsémmel átmentünk, és már halott volt. Pár perce pusztulhatott el, mert még meleg volt és a bolhák épp akkor mászkáltak ki belőle. Nem volt túl szép látvány, de ezektől eltekintve szép kiscica volt. Hófehér. Felvettem egy kukazacskóval és eltemettem hátul a kertünkben. Az évek során sok kisállatot eltemettem már, úgyhogy nincs nagyon hely, ahova gödröt áshatnék még, mert félek, hogy az ásóval belemegyek egy korábbi tetembe. Nem túl nagy a kertünk, és már így is van benne legalább egy tucat halott kisállat. A legtöbbjük azért pusztult el, mert a cicáink rájukfeküdtek, vagy véletlen kilökték az alomból és megfagytak, vagy ilyesmi. Egy kiskutya van csak, amit eltemettem. Őt a Tobi nem hozta vissza az alomba, amikor kimászott és megfagyott az éjjel. Nem hiszem el, hogy így zárom le a bejegyzésemet.

 

----------------------- 23:11 -----------------------

6. bejegyzésem: 2017.05.09.

Olyan jó, hogy érettségi szünet van! Szerdáig nem kell suliba mennünk és a maradék két napon is csak délutáni tanítás lesz rövidített órákkal. Ma kedd van, szóval az egyetlen rossz dolog az az, hogy nincs röpiedzés a suli miatt. Ez a világ legkisebb problémája. Nekem pedig szerencsére a legnagyobb.

Nem akarom elvéteni azt a hibát, hogy végigszenvedem a fiatalkoromat és idősebben azon fogok gondolkodni, hogy miért nem élveztem ki az életet, amíg fiatal voltam. Szóval igyekszem úgy élni, hogy tudjam, tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy milyen jó nekem. Nem vagyok az a túl tipikus tinédzser, legalábbis gondolkodásmódban szerintem nem. Nem tudom eldönteni, hogy érettebben gondolkodok a korombelieknél, vagy csak óvodásokkal vagyok körülvéve... A korszakban, amiben most a legtöbbjük benne van, az az, amiben én sose voltam. Vagyis ha belegondolok, akkor igen, de nem volt rázós. Szóval ez a hisztis korszak, amikor azt hiszik, hogy mindenki ellenük van, azegész univerzum ellenük fordult és nem is kéne élniük- elég távol áll tőlem. Konkrét ellentétek vagyunk, szerintem én soha nem éreztem egyedül magam, pedig egyenesen senkitől nem kapok szeretetet, csak rejtve(gondoskodásban). Annyira lenézem az ilyen embereket! Egyébként a legjobb barátom is épp ezt éli meg, a lehető legmélyebb szinten. Ő kivétel, nem nézhetem le, hiszen a barátom. Nap mint nap emlékeztetem, hogy rám számíthat, ha szüksége van valakire, aki támogatja és igyekszem felvidítani, de azért eléggé le tudja amortizálni az ember napját. Pedig tényleg megteszek minden tőlem telhetőt, hogy legalább mosolyogjon egy kicsit- vicceket gyűjtök előző nap, poénkodok vele, motivációs zenéket/videókat/képeket küldök neki, felhozok néhány ostoba vagy kínos sztorit, vagy éppen az általunk legutáltabb tanárt kezdem el szidni (én senkit nem utálok, még a tanárt se, csak tök jó poén róla beszélni). Basszus, még egy boldogságlistát is írtam neki, és még bele se nézett. Még meg se kapta, de már halogatta. Majd 2 hét múlva elkezdi, amikor nem írunk dogát, pedig valamikor csak rá kéne mosolyognia egy szomorú emberre az utcán! Amúgy ez a lista benne van a második bejegyzésemben. Szóval tényleg kiteszem a lelkem azért, hogy kicsit derűlátóbb legyen. Hát, még nem az, de nem adom fel!

Ma 9 körül kelhettem. Olyan állati jó érzés sokáig aludni! Tudom, hogy 8 óránál többet nem nagyon szabad, mert letargiához vezet, de ma pont hajnali fél egy körül feküdtem le aludni, így pont kijöttem. És tényleg szuper érzés beszűrődő fényekre, szép időre, madárcsicsergésre ébredni! Mondjuk ezt csak emlélkezetből írom, legutoljára talán fél éve keltem így, mert ma esett az eső, de a feelingje megvan. Anya állítólag már négykor felkelt újságot hajtani, aztán amikor végzett, azaz 7 óra körül, el is kezdte kivinni. Ez a munka nagyon kemény lehet, mert még anya is azt mondta, hogy nem hiszi, hogy sokáig bírná, pedig még egy hete sem kezdte. Márpedig anya a legkitartóbb ember, akit ismerek. A fizu nagyon alacsony, alig a háromszorosa az enyémnek, pedig én csak heti egyszer hordok 2 fajta újságot, anya meg heti 2- 3 alkalommal nagyjából 17 fajtát. És amíg az enyémek vékonyak és könnyűek (hozzáteszem így is belepusztulok a cipelésükbe), addig anyáéi kurva nehezek! Tegnap megint segítettem neki összehajtani őket, két és fél órámba telt fajtánként 400 darabot megcsinálni, 7 fajtával. És kurva nehezek! Szegény anya egyszerre csak keveset tud vinni biciklivel, ezért félóránként hazajön a következő adagért. Még szerencse, hogy a mi körzetünkben kell vinnie, így nem kell messzire tekernie.

Tegnap volt a fagyi világnapja, de a Vivi nem ért rá, úgyhogy el akartam rángatni az egész családot fagyizni. Nálunk volt a papa is és segített a tetőszobában (azért hajtogattam anya újságait, mert a papával fent dolgoztak a padláson, ezért ez volt a legkevesebb, amit viszonozhattam)(de amúgy is megcsináltam volna;). Hívtam őt is, de azt mondta, hogy ő nem eszik fagyit. Nem bírom elképzelni, hogy valaki soha ne egyen fagyit, úgyhogy bebeszéltem magamnak, hogy csak azon a napon nem kért. Ha a papa nem jött, akkor nyilván anya sem. Úgyhogy megpróbáltam a többieket elhívni. Apa azért mondott nemet, mert elmondása szerint nem ilyen fajta, meg amúgy is, akkor vinnünk kéne a Gergőt és ő nem bírna vele anya nélkül. A Viktort sikerült rávennem, hogy jöjjön, úgyhogy mondtam apának, hogy ha nem jön, akkor egyedül marad itthon a Gergővel és akkor mi sem tudunk neki segíteni, de akkor sem jött. Nem tudom, hogy most egy kis kiruccanásban mi olyan nagy dolog, de ha nem, hát nem. Legalább a Viktort sikerült kirángatnom egy- két órára a gép elől. Ez is nagy szó ám! Kocka családom van.

Vittük a Tobit is, mert már régen sétáltattam meg. Minden nap csak elengedem az egész udvarba, így kimozoghatja magát. Ez így tök jó, nincs is már különösebb igénye a sétára, mert leszoktattam róla (értsd:hónapokig nem vittem sétálni), de gondoltam nem árt egy kis változatosság, úgyhogy vitük őt is. 100 forintért lehetett kapni egy haalmas gombóc fagyit, ami számomra maga a mennyország volt. Vettem is 3 gombócot, gondolva, hogy milyen "menő" vagyok amiért ilyen sokat vettem, aztán látom, hogy többen is 5- 6 gombócot esznek kehelyben. Még a Viktor is többet vett nálam! Na de nem baj. Elsétáltunk a belvárosi templom melletti parkba, amit pár éve újítottak fel. Csodaszép lett, hatalmas lépcsős szökőkút, rengeteg szabályos alakzatokba rendezett, egymástól kényelmes távolságba álló pad, köztük gondozott bokrok, mögötte szépen formált fenyők és dekorációk. Én imádom, és a kisgyerekek is, akik le tudnak menni a szökőkút zsintjére és ott is tudnak játszani. Maga a víz tele van aprópénzzel, gondolom a kívánságok miatt. Szóval ide ültünk le egy padra elnyalni a fagyit. Igazából ez még mindig a tegnapi nap, csak akkor lusta voltam nekiállni írni, úgyhogy rövidre fogom: Szóval utána lementünk a szigetbe, levettem a pórázt a Tobiról és úgy ballagtunk az úton. Jobb oldalt van egy játszótér meg egy biciklispálya, amin van egy magas, vizszintes emelvény, amire mindig felülünk. Tegnap is felmásztunk rá. Volt a közelben néhány "menőgyerek", bmxekkel. Először csak távolról, eltorzított hangon kiabáltak, hogy ez nem játszótér, de nemis felénk néztek és nevettek is közben, úgyhogy nem vettünk tudomást róluk. Majd az egyik gyerek (kb velem egyidős) elindul a biciklijével a pályán, egyenesen felénk, és nagyon úgy tűnt, hogy fel fog ugratni az emelvényre, egyenesen ránk, amíg az utolsó pillanatban elkanyarodott és odaordította nekünk, hogy mit képzelünk mi itt, hiszen nincs is fék a biciklijén. Aztán ledöntötte a biciklijét, visszajött hozzánk, felkapott a földről egy lapátot, és egyengetni kezdte az ugrató ívét, amit elmondása szerint mi letúrtunk, pedig nem is ott jöttünk fel. De mindegy, ezt neki nem lehetett elmagyarázni, továbbra is osztotta az észt, hogy ha ilyen felelőtlenül viselkedünk, akkor lehet fogni egy lapátot és ásni(ja- gondoltam- téged a föld alá). Amúgy értelmi fogyatékos volt a fiú, úgyhogy nem álltam le vele vitatkozni, de azért felhúzott, amikor kisgyerekeknek nevezett minket, és amikor azt mondta, hogy nem tudja, hogy ez a gyerek az öcsém vagy a pasim, akkor közel álltam ahhoz, hogy beverjem az orrát, de az erőszak nem megoldás, amúgy is önvédelmet tanulok, nem fogok megverni egy fogyatékost, főleg, hogy a közelben voltak a haverjai. Az értelmi fogyatákost nem bntásként mondom, mert tényleg az volt, ezért nem beszéltem neki vissza- nem lenne értelme, egy kis hallgatást még elbír az egóm.

MA: vártam a Szent Laci előtt (egy iskola) a Vivire, mert megbeszéltük, hogy negyed kettőkor kijön és átveszi az avonos csomagját, de most se volt ott, úgyhogy 5 perc várakozás után szartam ez egészbe, amiért megint nem volt képes legalább szólni, hogy nem lesz itt és elindultam a sziget felé, hogy megint megfuttassam kicsit a Tobit. Szerencsére egyébként is terveztem, hogy lemegyek fotózni, úgyhogy minden felszerelés nálam volt. Lent nem lőttem semmi komoly képet, nem az elképzeléseim szerint alakultak se a fényviszonyok, se a témák, de azért összehoztam néhány jót. Keveset, de legalább gyakoroltam. Legközelebb jobban fog menni. Valami olyat akartam, ami több, mint kép, érted? Ami beszél! Nem csak egy fotó, nem csak egy jó fotó, hanem amire ránézel és leesik az állad és nem tudod levenni róla a szemeidet. Ami több mint kép. Csak ismételni tudom magam. Hát, majd legközelebb.

A nap további részében anya 2 órán leresztül magyarázta nekem a törit, amit nagyon értékelek, igazán odaadó anya, nem sajnálja ránk az idejét, de jól összekavart a magánprojektével, mert mondott néhyány igen ellentmondásos dolgot. Utána segítettem neki bolognait csinálni miközben bömböltettem az angol és francia zenéket és énekeltem őket. Anya a maga módján az egekbe magasztalt a kitűnő nyelvérzékemért.

Hát ennyi mára, ma még meg akarok nézni egy mesét ( Angry Birds- The Movie). Nem vagyok mesés típus, de ha apa ajánlja akkor meg kell néznem. Most. 23:10- kor.

----------------------- 23:28 -----------------------

5. bejegyzésem: 2017.05.07.

Ma van az anyák és a nem túl híres Bácsborsódi búcsú napja is. A V. mamám Borsódon lakik, úgyhogy a búcsú volt az eszköz amivel meglátogathattuk.

Valamiért mostanában rákaptam arra, hogy úgy élvezzek ki minden pillanatot, hogy egész életemben emlékezhessek rá- vagy mintha az utolsók lennének. Úgy vésem be a mamám minden egyes arcvonását az emlékezetembe, mintha soha többé nem láthatnám. Nem vagyok benne biztos, hogy ez jó dolog, mert amikor ránézek, automatikusan az jut eszembe, mintha utoljára lenne lehetőségem beszélni vele. Ez sok mindent elindít bennem, de egyben negatív érezéseket is kelt. Furcsamód mégsem érzem azt, amit apa- aggodalmat a mamáért, és kilátástalanságot, elhagyatottságot a halálával kapsolatban. Valahogy nem érzem át a dolog komolyságát, és ez miatt egy nap felkészületlenül pofára fogok esni. Nem tudom, hogy mennyire fog hiányozni, vagy hogy mennyire szakítja szét vagy hozza össze a saládunkat. Nem tudom, hogy mi lesz utána apával. Ahogy azt sem, hogy hogyan bánjak vele. Nem vagyok egy vigasztaló típus, és át se tudom majd érezni a fájdalmát, még ha próbálnám se. De talán jobban is járok.

Na de hagyjuk az elméleti részt, a mama egészséges és el tudja látni magát, még ha el is múlt 80 éves. Mint mondtam, az ottani búcsú elég kis népszerűségnek örvend. Hasra csapva azt mondanám, hogy 6-7 bódé állt, ami pont annyi, amennyinél nem lehet pénzt költeni. Ugyanis játékosbódék, zsákbamacska és édességes volt. Egy ezrest költöttem cukrokra. Olyan kajákat vettem, amit még soha életemben nem ettem, azaz törökmézet és burgonyacukrot. Az utóbbi isteni, de az első se rossz. Hát nem volt túl izgalmas.

Visszamentünk a mamához és azt tettük, amit nála lehet a legjobban: degeszre ettük magunkat. Úgy érzem, hogy a tegnapi és a mai kajabevitelem együtt kiadja az egy heti adagomat. Holnap talán elmegyek futni... Utána megnéztünk két filmet, aludtam egyet, és már mentünk is haza. Hát nem volt túl izgalmas nap. Itthon elengedtem a Tobit és kivittem a laptopot az udvari asztalhoz, így netezhettem, miközben a Tobira figyeltem. Egyszer csak a Tobi leugrik mellőlem a háromszemélyes műanyag székről, megáll, egy ideig figyeli a kaput, majd morogva és ugatva kezd el futni felé. Utána már csak azt hallottam, hogy egy vékony hang kiáltozik valamit, dobogásokat, majd egy hangos csattanást, ami a nagykapu konkrét bebaszását jelezte. Már előre tudtam, hogy ki jött be, mivel csak egy ember van a világon, aki ennyire fél egy 10 kilós kutyától- a régi újságos, akitől anya átvette a munkát. A tipikus omegatípus, aki tök jól elvan. Nem sértésből, nem nézem le, csak olyan vicces, ahogy rohan az életéért. Pedig már egymilliószor elmondtam neki, hogy a Tobi nem bántja, csak morog, de nem meri megharapni. Azért mindig megkér, hogy vegyem fel amíg ő bemegy. Ma is megkért, hogy amikor anyával megbeszéltek mindent, akkor ő majd bentről kopog, én felveszem a kutyát, és akkor ő majd kijön és kimegy a kapun. Azt is hozzátette, hogy utána majd letehetem. Nem vagyok igazán jó a gondolatolvasásban, de szerintem azt hihette, hogy ha nem szól, akkor én majd tartogatom a Tobit.

Igazából elég ingerszegény napom volt, talán a legnagyobb izgalom az volt, hogy egy régi barátnőmmel megbeszéltük facebookon, hogy holnap átadom az avonos csomagját, aztán meghívom egy fagyira, mivel holnap a fagyi világnapja és az ő szülinapja is lesz. Mondjuk ez utóbbit nem tudtam, csak miután elhívtam. De tök jól jött ki, most biztos azt hiszi, hogy ilyen figyelmes vagyok, hogy még a szülinapjára is gondolok, pedig csak a lehető legtöbb fagyit akarom megenni, és ahhoz kell társaság is.

Jaaaj, amúgy amikor V. mamát írok, akkor nem 5. mamára gondolok, hanem a vezetéknevét rövidítem le, mert nem szeretnék neten neveket használni.

Talán az ilyen uncsibb napokon nem is kéne írnom...inkább megnézek egy filmet vagy valami.

----------------------- 23:41 -----------------------

4. bejegyzésem: 2017.05.06.

Ma az unokatesóm ballagására mentünk. 7- kor indultunk és kb. egy órát autóztunk. Nagyon szeretek az új autónkkal utazni. Használtan vettük, de teljesen megfelel nekünk. Az előző kocsinkban gyakorlatilag minden rossz volt, 30 000 forintért adtuk el, úgyhogy nem volt egy túl nagy dolog. Kicsi volt, roppant zajos, és folyton a szerelőnél volt. Ráadásul a fűtés sem működött benne, úgyhogy végig fagyoskodtunk benne. Vezetni szerettem, de a mostani kocsinkat még jobban szeretem. Tágas, szellős, van benne rádió és légkondi, fűtés, 2 pótülés, és még szép is. Szóval amint meghallom, hogy valaki autóval megy valahova, felpattanok és elkísérem. Imádom. Az út gyorsan eltelt, kár, hogy nem tudtam semmin zenét hallgatni, de legalább tudtam relaxálni. Már régóta nem volt szükségem rá, de ma nagyon égett a szemem, mert csak 5 órát aludtam, és az agykontroll segítségével sikeresen elmulasztottam egész napra.

Háttérsztori, mivel tegnap nem írtam bejegyzést, hogy megláttam facebookon egy kiírást, miszerint egy srác romantikus könyvet ír, és fiatal lányok véleményét szeretné kikérni. Én is gondolkodtam hasonlón, úgyhogy felajánlottam a segítségem. A könyv címe Álarc mögötti valóság- nyári kaland, tetszik a címe és a borítója is gyönyörű, de ez az idill az előszónál szűnt meg. A fiú egyszerűen nem tud írni. 5 soros mondatai vannak, rengeteg 'és' van minden mondatában, és a szókicse is nulla (-Hol lesz?-kérdeztem [...]- Mikor lesz- kérdeztem [...]- Sokan lesznek?-kérdeztem... hadd ne mondjam, minden válasz után ez volt: - válaszolta). És ha az, hogy nincs tehetsége ehhez nem lenne elég, már az előszóban megemlíti, hogy hülye az íráshoz,és a történet főszereplője ő maga, a saját nevével. Ezt mind meg akartam neki mondani, de gondoltam, hogy akkor passzív- agresszívnek gondolna, aki rajta vezeti le a feszültségét, úgyhogy felkészülve erre a vádra átírtam az első pár oldalát, hogy rámutassak arra, hogy hova fejlődhetne. Sajnos mire elkészültem, elment a netem, így csak ma délután tudtam neki megmondani a kritikáimat. Nem egészen úgy alakult a dolgo, ahogy elképzeltem, mert megköszönte a véleményemet, és nem nevezett passzív- agresszívnak. Na nem baj, ha már blogbejegyzés helyett átírtam neki az elejét, akkor elküldtem neki. Hát ez miatt aludtam keveset. Amúgy gondoltam, hogy egy másik blogbejegyzésbe beillesztem az ő könyvének azt a részletét, amit átírtam és az enyémet, de végül meggondoltam magam, mert nem hiszem, hogy fer lenne előbb publikálni mint ő, még akkor is, ha anonim marad.

Megérkeztünk, de alig mentünk be a házba vagy kezdtük bele egy sütibe, már indulhattunk is az unokatesóm sulijába, ahol a ballagás volt. Így egész idő alatt a sütik jártak a fejemben. Az iskola udvara nem volt különösebben szép, de jó tágas volt, és ez jól jött, mert- ahogy az ballagásokon lenni szokott,- rengeteg ember volt, és köztük azért volt pár ápolatlan, nagydarab izzadt ember is. Na, ők pont körém ültek. Jobb oldalamon az egyik rokonom ült, akit néhányévente látok és mindig végig kell hallgatnom, hogy milyen sokat nőttem, mert még ilyen meg ilyen kicsi voltam, amikor legutóbb látott, hogy milyen gyorsan múlik az idő, mennyire ne kaarjak megöregedni mert milyen rossz az, hogy hogy megy a suli, hogy mi leszek ha nagy leszek, és hogy milyen szép munka az. Hát kb. ennyi témája van a nőnek, de ezeket többször is felhozza. Először könyörögtem anyának, hogy ne küldjön oda, mert már belefáradtam, hiszen egy csomó idegen családtag megkérdezte már ezeket az a fél óra alatt, ami alatt várakoztunk, nem hiányzik még egy kör, de végül mégis leültem, mert körbevettek az emberek és kezdtem rosszul lenni. Maga a ballagás unalmas volt, tele oklevlélkiosztásokkal és hasonlókkal, nem volt kórus sem. Összességében nem volt rossz, de kívülállóként nagyon untam és ezzel sokan voltunk így. A lezáró szózaténeklés maga volt a megváltás. Felhívtuk apát, hogy jöjjön értünk autóval, és amíg ideért, anya a kezembe nyomott egy 500- ast és beküldött a legközelebbi boltba, hogy vegyek a V. mamámnak valamit anyák napjára. Hát, ennyiért még egy csokor virágot se kaptam, úgyhogy nem vettem semmit. Ezért apa elvezetett a legközelebbi tescoig, ahol vettünk a V. mamának egy különleges növénykét. Igazából egy szimpla kis orchidea, de olyan golyókba van ültetve, amiknek régen a megszállotja voltam, ugyanis gyönyörűszépek. A mama úgysem fog neki örülni, de nem baj.

Visszamentünk az unokatesómékhoz, ahol hatalmas ebéd volt, bár nem is csodálom, több, mint húszan voltunk. Közben a férfiak grilleztek, kivéve apát, aki az egyik rokonunkkal beszélgetett. Ő már nagyon idős, 90 fölött van, úgyhogy valaki nonstop felügyel rá. Fényképezkedtünk az uncsitesómmal, tálaltunk, mosogattak, már alig vártam, hogy ehessek. Még nem is reggeliztem, és már elmúlt dél. Olyan illatok áradtak a grill felől, amiktől összefolyt a nyál a számban. A konyhában lévő kajákra is elég vot ránézni, hogy az embernek megkorduljon a gyomra, hát még a sütik! Mondanom sem kell, mindenki úgy bezabált, hogy a nagyjából másfél órán át tartó ebéd után legszívesebben aludtunk volna (csak azért tartott ilyen sokáig, mert engetegen voltunk, és nem volt annyi hely az asztaloknál, hogy mindenki le tudjon ülni). Ez után mindenki unatkozott. Néha volt egy- egy jó téma, például az, amikor a papám (aki ezt írta ki a saját kapujára: akapú elé álni tilos') odaadta az uncsitesómnak a verset, amit ő írt, borzalmas helyesírással (mitet mongyak). Naygon aranyos volt tőle ez az ötlet, röviden beleírta, hogy örül, amiért ő lehet a nagypapája, és hogy büszke rá. Tényleg nagyon kedves volt tőle.

Sokat ettünk. Utána különböző emberekkel beszélgettem, de mind uncsik voltak, ezért ledobtam magam apa mellé. Na nem az izgalmas társaság miatt, hanem hogy aludjak egy kicsit a vállán. Végig mély alfában voltam, álmodtam és közben érzékeltem a környezetemet. A hangok és mondatok beleszövődtek az álmomba, így valami egészen furcsa dolog volt. Már nem emlékszem belőle semmire, csak arra, hogy kellemes volt. És ez elég. A következő néhány óra teljesen összefolyt, unalmas volt, és ez minden, amit el szerettem volna róla mondani. Ja és hogy ettünk fagyit. Imádom a fagyit! A fagyi a legjobb!

A mai napom legjobb részlete a hazafelé vezető út volt. Vannak az életben pillanatok, amik a megélésük közben jelentéktelennek tűnhetnek, pedig ezek válnak a legnagyobb emlékekké. Én hallgatok azokra az idézetekre, amik arra sarkallnak, hogy élvezd ki az életed minden percét. Az út közben teljesen lehúztam az ablakomat. Kellemes idő volt, ezért kitettem a kezem. Varázslatos egyszerre a nap melegét és a szél hidegét is érezni a bőrödön. Ahogy kiétünk a városból, apa gyorsított, én pedig kedvet kaptam ahhoz, hogy kidugjam a fejem. Nos, ez először egyáltalán nem akkora poén, mint az ember gondolná, hiszen hirtelen nem hallasz a széltől, a hajad nagy része az arcodon landol, a szempilláid belefúvódnak a szemebde és a Nap is szemből süt. Mindezekre való tekintettel azt kell, hogy mondjam, hogy nem úgy nézhettem ki, mint a filmek ehhez hasonló jeleneteiben szereplő dekoratív lányok, akik nem hunyorognak 120 km/h- nál, nem torzul el az arcuk, és a szél, ami nekem csaknem lefújta a fejemet, nekik kifejezetten előnyös frizurát varázsol. Ahhoz viszont, hogy a pillanat élvezhető legyen, meg kellett találnom a legmegfelelőbb pozíciót, amiben minden időjárási tényező neked kedvez. Lényegébel csak fejmagasságig húztam le az ablakot, mindkét kezem kilógattam, az államat az ablaküvegre támasztottam, úgy, hogy a fejem csak félig lógjon ki, és imádkoztam, hogy az út további részében egy bukkanó se legyen, mert akkor én bizony kitöröm a  fogaimat. Ebben a hosszú pillanatban szabadnak és boldognak éreztem magam- olyannak, amilyen valójában vagyok. Külön felszabadultsággal töltött el, hogy az autó csak megy. Igen, ez egy egyszerű mondat, amihez normál ember nem fűz érezlmeket, de bennem ott volt az a fajta hála, hogy milyen jó, hogy apa ilyen megbízhatón vezet, különben ezt nem merném megtenni. Hiszen az autó csak megy, és nekem nem kell törődnöm vele, csak élveznem kell a pillanatot. Csak mosolyogtam és gyönyörködtem a tájban. Úgy éltem meg minden másodpercet, hogy soha ne felejtsem el, hogy milyen jó volt fiatalnak és gondtalannak lenni.

Itthon már csak a szokásos rutin volt hátra. Elengedtem a Tobit, ezúttal csak 45 percre, megetettem (nem eszi meg a húst!!), kicseréltem a vizét, aztán fürdés, a vacsit kihagytam, és estére bekapcsolatm kicsit a gépet. Engem még a legnagyobb rosszindulattal se lehetne számítógépfüggőnek nevezni, mert vígan elvagyok nélküle is, de annyira élvezem ezeket a bejegyzésírásokat, amikben átgondolom, hogy milyen eseménydús napom volt, és hálás lehetek azért a sok jó dologért, amit megélhettem, hogy nem bírom letenni befejezetlenül. Plusz nagyban fejleszti a szóhasználatomat is. Eddig se volt írásban szegény szókincsem, de csupán ez a 4 bejegyzés alatt úgy érzem, hogy rengeteget fejlődtem. Könyvet kéne írnom.

----------------------- 22:37 -----------------------

3. bejegyzésem:2017.05.04.

Azt hiszem, megtanultam tökéletesen jól érezni magam a nap minden percében. Erre a második antióchiás hétvégém tanított meg, ami bár egy hittanos dolog, nem vagyok hívő.

Amióta gyalog járok suliba, 6:00- kor kelek, azaz fél órával korábban a megszokottnál. Ez egyrészt azért jó, mert sokkal több időm van elkészülni, másrészt meg így el tudom kapni a rádió1 morning showjának kezdetét, és így sokkal jobban értem, hogy miről van szó. Már régen volt normál tanításos csütörtökünk, úgyhogy elnézem magamnak, hogy elfelejtettem bemenni a 0. órámra.

- Neked nem nulladikba kéne menned?- kérdezte anya fél nyolc körül

- Dehogy, elmarad- válaszoltam reflexszerűen, még mielőtt leesett volna, hogy mit is mondott. Szóval ezt lekéstem, úghogy addig húztam otthon az időt, amíg csak lehetett, hogy nehogy beérjek a 0. végére. Bicajjal mentem (már nem tudom miért), és egy csomó kerülőt tettem, hogy elhúzzam vele az időt. Valahogy minden templomtorony órája más időt mutat, úgyhogy a megérzéseimre bíztam magam, és addig bóklásztam, amíg be nem ütött az érzés, hogy indulnom kell a suliba, de sürgősen. yakran hagyatkozom erre a megérzéseimre, és soha nem csalódok. Lezárztam a bringám és rohantam fel a lépcsőn. És ahogy bekanyarodtam a lépcső tetején, megláttam az osztályfőnökünket kijönni az osztályteremből, így gyorsan vissza tudtam húzódni a lépcső vastag oszlopa mögé. Nos, a következő mondat fura és egoista jellegű lesz: Először, amikor a megérzéseimre hagyatkoztam, azt hittem, hogy szerencsés vagyok, de aztán rájöttem, hogy ez csak Én vagyok. Maga a képesség. Igazából ez tényleg nem szerencse kérdése, hanem azé, hogy tudod- e irányítani a tudatalattidat. És ezt agykontroll tanfolyamon tanultam meg, ami (pozitív értelemben) teljesen megváltoztatta az életemet, és egy átlagos emberből olyan átlagos személlyé váltam, aki "szerencsés", boldog és élettel teli. És a tudat, hogy bármire képes vagyok az ott elsajátított tudással, szárnyakat ad. Tényleg mindenre: ha kell, megváltoztatom a szemem színét, ha kell, meggyógyítom magam (akár halálos betegségekből is, de szerencsére ezt még nem kellett kipróbálnom), vagy elmúlasztom a fájdalmamat, vagy 5 perc alatt felfrissítem magam az egész napra, irányítom az álmaimat, vagy akár (ami eddig csaknem mindig sikerült) telepatikusan egyoldalú kommunikációt folytathatok a Tobival, a kutyámmal. Emberekkel is lehetséges, csak bonyolultabb. Hát, ezek nagy része időigényesebb folyamat, és kitartás is kell hozzá. Azt hiszem, hogy a telepatikus kommuikációt kicist meg kéne magyaráznom, hogy a későbbi magam ne nézzen hülyének, ha esetleg addigra elfelejtené, hogy miről van szó. Szóval ez egy egyirányú kommunikáció, és csak rövid üzenetet lehet küldeni. Kicsit időigényes is, de 10 perc alatt simán össze lehet hozni egyet. A lényege, hogy az állatok agya mindig fogékony, ún. alfa állapotban van, amíg az embernek tudatosan kell lejutnia. Ez nem nagy cucc, csak el kell lazulni, mivel ez az állapot az ébrenlét és az alvás között van. Kb. 3 perc alatt le lehet jutni ülve. Szóval egyéb egyszerű dolgok után megfogalmazol egy rövid üzenetet, (esetemben azt, hogy a Tobi jöjjön vissza hozzám, mert hazamegyek és itthagyom ha nem jön) és elküldöd az állatodnak (lehetőleg emlősnek). Na most a Tobi ezt nem úgy fogja érzékelni, hogy jött egy üzenetem a Biankától, elolvasom, hanem csak támad egy megérzése, hogy 'Jaj ne! Ugye nem hagyott itt? Megyek és gyorsan megkeresem.' Ez egy nagyon király dolog, többször is alkalmaztam, amikor póráz nélkül sétáltattam az erdőben és elcsatangolt, mindig működött. De aki nem hisz az ilyesmiben annak hiába magyarázzuk. Ha nem voltál ilyen tanfolyamon, akkor nem értheted.

Tehát, az ofő pont elment előttem, és nem vett észre. Az ilyen fajta szerencse a mindennapjaim részévé vált. Az órák szokásosak voltak, föcin szóba került, hogy az egyik osztálytársam a diákönkormányzat vezetőjeként kezdeményezhetné, hogy 35 percesek legyenek az órák és 15 percesek a szünetek, mert ha tényleg tananyagcsökkentés lesz, akkor készen leszünk rövidebb idő alatt is. Ez azért nagyon király lenne!! Bár még olyan, mint egy álom, nagyon senki nem hisz benne, de remélem, hogy megvalósul.

Ma bolondballagás volt, amiről először el akartam lógni, mert ha összerúzsoznak, akkor 1:nem tudom lemosni, 2: ha nem tudom lemosni akkor csak elkenem és még rosszabb lesz, 3: ha le is tudom mosni, smink nélkül elég egyenetlen és sápadt az arcbőröm, pont olyan, amit nem szívesen mutogatok másoknak. Szóval ellógtam, lementem a menzára, a szarabb kaját ettem (mert a másik kizárólag vöröskereszteseknek készült), és rájöttem, hogy ha ezt is ellógom, az már fel fog tűnni az osztályfőnöknek, és amúgy is csak 5 bolondbalagást élhetek át, leszarom, hogy hogy nézek ki utána, ezt az élményt nem hagyhatom ki. Eszeveszettül tekertem vissza, úgy tűnik, hogy ezért éreztem úgy, hogy reggel biciklivel kell suliba mennem. Akkor értem vissza, amikor már egy osztály végigsöpört a miénken. A legjobb barátomtól (amúgy ő fiú, de NEM járunk, és nem is fogunk) megkaptam, hogy hol a faszban voltam. Persze ezt mosolyogva kérdezte, én meg kinevettem, mert röhejesen nézett ki rúzzsal a száján, a szemöldökén, egy rúzsos szívecskével a homlokán és egy puszilenyomattal, miközben kérdőre von. Jól döntöttem, hogy visszajöttem, mert ez egy élmény volt, és így utólag visszanézve kár lett volna kihagyni. Főleg, hogy az egyik szép csaj az osztályból leverte a hisztit, amiért bekenték a szemöldökét, pedig szépen megmondta neki, hogy ne, és meg is próbálta ellökni a kezét. És most le kell mosnia, mert így fix, hogy nem megy haza, így viszont oda a szemöldöke. Ez azért volt ekkora ügy, mert szépen ki szokta emelni a szemöldökét, és ha lemossa, akkor már nem néz ki olyan jól. Nem tudom mit volt úgy oda, mert ha nem hisztizik miatta, akkor nem is vesszük észre, hogy valami hiányzik róla. Szerintem úgy is jól nézett ki, de vannak emberek, akik sose elég jók maguknak. A végén lemostam a rúzst magaról (mindenhol tele voltam), és elindultam haza. Csakhogy a végzősök a bejáratnál várták a tiszta diákokat és újra bekenték őket. Így történt, hogy úgy bicikliztem haza, mint egy bohóc. Még jó, hogy nem gyalogolnom kellett.

Csütörtökönként újságot hordok, amiből lesz egy kevéske zsebpénzem. Anya nagyon aranyos, mert hazahozza és összehajtogatja nekem őket. Ma még meg is csinálta helyettem a felét, úgyhogy könnyű munkám volt, nagyon gyorsan készen is lettem. Az egyik utcában épp hordtam az újságot, amikor betántorgott egy seggrészeg férfi, és leült az egyik fal tövébe. Nem nézett ki túl jól, persze hogy is nézhetne ki jól ilyen állapotban, de ez most tényleg durva volt. A biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy jól van- e, és hogy hívjak- e segítséget. Azt mondta, hogy jól van, és hogy tudom- e hogy hol lakik a Bea. Gondolom az exe, akin nem tud túllépni. Talán ezért ivott. Én nem lenézem, hanem sajnálom szegényt, mert elég ramatyul nézett ki ahhoz, hogy az ember sejtse, hogy nem csak poénból vagy időtöltésből iszik, hanem mert van rá oka. Mire hazaértem, már megjött a papám, és fent dolgoztak a padláson anyával. Megkínáltam a mufinnal, amit neki sütöttem tegnap, és megköszöntem neki, amiért eljött, és elmondtam neki, hogy milyen hálás vagyok neki ezért. Nem kért sütit, ezért a lelkére kötöttem, hogy ha hazaindul, szóljon, hogy csomagoljak neki és a mamának. Mindketten lefelejtettük. Nem tudtam fent segíteni, ezért lejöttem és kiengedtem az egész udvarra a Tobit. Igazi nyári idő volt, ezért átöltöztem rövidbe és kiültem a napra. Vigyáztam a kisöcsémre és a Tobira. Olyan szép idő volt, hogy mégegyszer kihangsúlyozom. Már nagyon huányzott a 30 fokos napsütés.

Anya megkapta a félős újsághordó munkáját, ma már hozták is az első adagot, és anya megkért, hogy hajtogassam neki össze őket. Csak három fajta volt, úgyhogy egyesével egymásba raktam őket, hogy majd könnyebb legyen berakni őket a postaládába. Tökre nem volt hozzá kedvem, mert sok volt és nagyon monoton dolog, de anya nekem csinálja a tetőszobát a papámmal, úgyhogy az a minimum, hogy segítek az ő munkájában. Mint az már tegnao is említettem, rákaptam a francia zenékre, az új kedvencem a papaoutai. Na ezt felraktam ismétlésre és jó hangosan bőgettem a szobámból, hogy több mint tisztán hallható legyen a konyhából is. Ez meghozta a lendületet, és közben kissé tanultam is a szövegéből. Nem könnyű hallásból énekelni, legalábbis franciát. Az angol sima ügy. Pár perccel később, kb. 4 órakor apa hazaért, a mamánál volt. Szóvá tette, hogy túl hangos a zene és amúgy is zúg a feje, és megkért, hogy halkítsam le. Én lekapcsoltam, ha már fáj a feje, gondoltam, hogy úgyis nemsokára leül a saját gépe elé és fejhallgatóval fog gépezni, úgyhogy türelmesen vártam, hogy lelépjen és visszakapcsolhassam a zenét. Apa mostanában mindig kellemesen csalódik bennünk, még az ilyen alap dolgoknál is. Ma is meglepődött, hogy milyen kedves vagyok, hogy tekintettel voltam rá és elkapcsoltam a zenét, és mondta, hogy ezért ad egy csokit. Hát, ennek örülök, mert lesz gy csokim és apa is büszke kicsit rám, másrészt kicsit lehangoló, hogy gyakran ilyen alacsonyra teszi a lécet az esetünkben. Apa sokáig nem ment gépezni, mert jól el tudtunk beszélgetni, ami ritka az esetünkben, mivel én tinédzser vagyok, ezért gyakran nem találom a közös hangot és témát. De most sikerült, és feltöltött. Elrepült az idő, én még másfél óra múlva is az újságokat hajtogattam, apa viszont elment és megfürdette a kisöcsémet. Ezt általában a család másik három tagja szokta csinálni (anya, öcsém vagy én), apa még csak néhányszor fürdette meg, úgyhogy boldoggá tett, hogy végre rajta a sor. Egy kicsit olyan volt, mintha gyakran csinálná az apáskodást. Én közben még újságoztam és zenét hallgattam. Kb. 2 és negyed órába telt, mire elkészültem mindennek (4 órától számítva). Anya nem értékelte az igyekezetemet, pedig elég uncsi és fárasztó dolog volt. De legalább könnyebben kiviszi majd holnap.

A hajam tiszta piszok volt, mert a tarkómat is összerúzsozták ami rákenődött a hajamra is, úgyhogy ma maratoni hajmosás volt nálam.

2 perce úgy éreztem, hogy rá kell néznem facebookra. Megnyitottam hát, és az első poszt valamilyen Mónikától volt, amiben megköszöni a névnapi jókívánságokat. Még jó, hogy feljöttem, mert 2 Móni ismerősöm is van, akiknek majdnem elfelejtettem írni névnapjukkor. Egyiküknek illemből, a másikuknak szívből.

Ez is egy boldog nap volt :) Hát még a holnapi(péntek)!!

Feedek
Megosztás